Hogy megtörjem

az utóbbi töményebb, meg negatívabb tartalmú jegyzetek hangulatát, hozom az egyik (a legelső) novellaszerűségemet. Tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok író, nem is az a célom, csupán hobbi, meg talán terápia ez is, de a lényeg, hogy látom, hogy közel sem profi munka, viszont kikapcsol a megírásuk és pontosan ezzel a céllal születnek. Még annyit, hogy nem azért szól rólam az összes, mert nárcisztikus lennék, hanem egy részük valós eseményeket dolgoz fel E/3-ban, másik részük pedig a vágyaim megtestesülései.


Még csak épphogy' lopakodott a hajnal, amikor nagy zajjal nyílt a hatalmas hangárajtó, majd a kis fehér Beechcraft Baron kidugta az orrát és jött elő az egész teste, ahogyan Arnold kitolta azt a hangárból. Fényes burkolata szinte visszatükrözte a már halványan derengő eget. A srác már többször ült benne, de eddig mindig a jobb ülésből figyelhette csak a kormánymozdulatokat és a műszerfalon a műszereket. Ma azonban ő volt a kapitány! Ma először.

A checklist utolsó pontja is kipipálva, minden rendben, a kismadár repülésre kész. A két motor már zenél - mélyen és egyenletesen, mint két erős szív - a géptest rezonál. Arnold a futópálya szélére gurult a géppel és a rádión engedélyt kért a felszállásra. Amikor megkapta azt, a világ egy pillanatra elcsendesedett benne, aztán előretolta a gázkarokat, aminek következtében a hajtóművek felbőgtek, majd kiengedte a fékeket, a géptest pedig hirtelen meglódult. Arnold érezte, ahogy a gyorsulás az ülésbe szegezi, a mellkasa enyhén feszít, a vér zúgni kezd a fülében, de az arcán a vigyor mindent elárult. A futóművek zötyögve gördültek végig a betonlapokból készült kifutópályán, majd amikor Arnold maga felé húzta a szarvkormányt, a rázkódás egyszercsak megszűnt. A Baron a levegőben volt és Arnold végre repült! Egy pillanatig semmi más nem létezett számára, csak a horizont és a gép szárnyai. Az idő mintha lelassult volna. A kezei szinte ösztönösen mozdultak, hogy apró korrekciókat végezzen a kormánnyal, a gép pedig kezesbárányként viselkedve válaszolt minden rezdülésre. A rádióból hallatszott valami, de ő csak nehezen fogta fel – túl erős volt az élmény.
Ahogy elhagyta a várost, alatta apró házak és utak fonódtak össze, utóbbiakon mégapróbbnak tűnő autók, olyan volt az egész, akár egy makett. A Nap áttört a tejszínhabszerű felhőkön és a kabin ablakán aranyló fény szűrődött be. Arnold elégedetten felsóhajtott.

- Eddig csak álom volt... Mostmár valóság!

A gép suhant előre, ő pedig végre ott volt, ahová mindig is tartozott: a levegőben.
Ahogy a gép orra kelet felé mutatott, egy pillanatra elengedte a kormányt és a Baron így is stabilan tartotta magát.

- Ez az! Repülj szépen! - gondolta.

A nyugalom azonban nem tartott soká', ugyanis valami furcsát érzett, amikor újra a kormányra tette a kezeit. Először még csak enyhe vibrációt érzett rajta, majd a műszerfalon a bal hajtómű olajnyomás-mutatója megzuhant. Arnold szeme élesen ráfókuszált.

– Ne most, ne most... – motyogta izgatottan, de mégis hidegvérét megőrizve és már nyúlt is a checklistért.

Az agytekervényei vadul pörögtek. Kiképzés, szimulátor, oktatói órák - mindegyik most egyetlen cél felé csúcsosodott: meg kell oldania a helyzetet.
A bal motor ekkor köhögni kezdett, majd elhallgatott és a gép oldalra billent.
Arnold azonnal reagált: a jobb motor teljesítményét megnövelte és belépte a jobb oldali pedált, hogy kiegyenlítse a gépet. A gép bukdácsolt, mint egy megbokrosodott ló, de végül stabilizálódott.

- Egyhajtóműves repülés. Nem gyakorlat, ez most valóság! - jegyezte meg magának hangosan.
– Vészhelyzet... - tette hozzá és nyúlt a rádióhoz:
– „Budapest Approach, HA-BAR, engine failure, single engine operations, request vectors for immediate landing.” - mondta a rádióba izgatottan, de mégis higgadtan.

A válasz gyorsan érkezett a légiforgalmi irányítótól, aki szintén higgadt maradt. Arnold kezei izzadtak, hiszen most jött a neheze.
A légiforgalmi irányító kért egy fordulót keletnek, hogy visszahozza a gépet a reptér légterébe. Arnold tudta, hogy most méginkább számít minden mozdulat. A sebesség, az emelkedési szög, a szárnyterhelés - mind úgy viselkedett, mint egy kényes hangszer. Egyetlen "hamis hang" és zuhanás lehet a vége.
Ahogy közeledett a reptérhez, alig 1500 lábon a gép megrázkódott egy légörvényben. Arnold jobban ráfogott a kormányra. Izzadságtól nedves nyakát addig tekerte, ameddig csak tudta, hogy meglássa a pályát. A vékony, szürke csík a zöldek között egyszercsak felfedte magát és ő annyiból megkönnyebbült, hogy hazatalált, azonban a leszállásra nem volt második esély, hiszen a gépet csak egyetlen motor hajtotta. Egyetlen próbálkozásra volt csupán lehetősége. Ráfordult a leszállópályára vezető irányra és megkezdte a süllyedést. A megfelelő magasságon kiengedte a futóműveket és szemei már csak a pályát lesték, míg ereszkedett és folyamatos kormányzással korrigálta az irányt, ugyanis a széllökések eléggé megtáncoltatták a gépet. Közeledett a talaj és a Baron lebegni kezdett a kifutó felett, majd egy döccenéssel előbb a bal főfutó, azután a jobb is leért, végül az orrfutó is talajt fogott. A gép falta a métereket a zötyögős kifutón, majd megállt.
Arnold csak ült, még mindig két kézzel markolva a kormányt és a szíve úgy vert, hogy már-már hallható volt. A rádión hallotta:

– „HA-BAR, welcome back. Good job!”

Arnold mosolygott. Ma először repült szólóban és egy rizikós helyzetből is ki tudta hozni a gépét.