Ez is én vagyok

Eléggé őszinte fickó vagyok, kimondom a dolgokat és most megint teljesen őszinte leszek, egyrészt mert ez a blog azért van, hogy letegyek ezt-azt, másrészt szoknom kell, hogy szégyellt dolgokat is kimondjak, mivel eddig elhallgattam ezt-azt a pszichomókusok előtt is, viszont nemsokára megyek vissza terápiába és ott mostmár tényleg teríteni kell a lapokat. Megvolt mivel megyek oda (igen, a székkel, de nem így értem 😄), azonban tegnap olyasmi történt, ami az eredeti téma helyett prioritást élvez, mert összezavart, meg rendbe is kell tenni a területet, mert minden józan agysejtemre és idegszálamra szükség van ahhoz, hogy úgy tudjam folytatni a kórsággal a küzdelmet, ahogyan eddig. Egy ideje ingerlékeny és feszült vagyok, éjszakánként aludni sem tudok rendesen (mostanság hajnalig tart az álmatlanság), de azt hittem csak a szokásos telítődés. Bevetettem a figyelemeltereléseket és a pozitív gondolatokat, de csak ideig-óráig segítettek, mert visszatérően éreztem a feszkót. Tegnapra virradóra sem tudtam aludni, aztán hajnalban a semmiből megtalált a "mindjárt kiborulok" érzet, de sikerült felülkerekednem rajta. Kerozingőzöm sem volt az okáról, csak mintha 20 tonna lett volna rajtam és össze akart zúzni. Szokás szerint elnyomtam, de aztán reggel - szintén a semmiből - olyan szinten rámtelepedett, hogy akkor már nem én győztem. Nem tudtam mi a gond, aztán hirtelen a markába fogott a halálfélelem és akkor értettem meg, hogy mizu. 14 éve kaptam diagnózist, azzal együtt fel lettem világosítva a várható dolgokról, de sztoikus nyugalommal fogadtam. Oké, 1-2 hétig rengeteget aludtam, talán így próbáltam helyretenni, de a lényeg, hogy nem volt semmi "dráma". Azóta sem, noha jópárszor rámkacsintott a csuklyás fazon az elmúlt 14 évben, de mindig csakis arra fókuszáltam, hogy életben hagyott, úgyhogy irány tovább, előre. Ésszel mindent felfogtam, de érzelmileg nem hatott rám egyáltalán, olyan volt, mintha nem is velem történne az egész. Egykezemen meg tudom számolni hányszor ijedtem meg egy kicsit, de csak pillanatok voltak, mert azonnal sikerült lapozni és arra koncentrálni, hogy szinten maradjak. Amikor 2 (3?) éve kiderült, hogy a ketyegőm is áldozatul esett a rombolásnak és pacemakert javasol a Doki, ugyancsak sztoikus nyugalommal fogadtam, egyrészt mert anno elmondta, hogy mik várhatóak, másrészt amire nincs befolyása az embernek, azon felesleges pörögni, így arra fókuszáltam, hogy oké, akkor abból főzünk ezután, ami maradt, magyarul minél tovább meg kell őrizni az adott szintet és abból kihozni, amit lehet. Fater ideges volt, én nyugtatgattam. Mindig ez a felállás, mert tényleg nyugodt szoktam maradni és ez a közelmúltig is igaz volt. Ugye nemrég volt az az eset, amikor az ismerősünk félinfókat adott csak át az általa ismert és felkeresett kardiológusnak, aki emiatt aktualitását vesztett, de rémisztő képet kapott az állapotomról és az alapján ítélte meg a dolgokat, ez pedig 2-3 napnyi tömény stresszt okozott nekünk, de igazán még akkor sem estem pánikba. Fater kicsit bőgött (azóta mondjuk újra leszar...), én viszont ezúttal is higgadtan fogadtam a helyzetet, mert ugyancsak az volt bennem, hogy kár keseregni. Elfogadtam, hogy talán hamarosan itt az idő, mivel az ellen nincs mit tenni, azonban tartottam magam ahhoz, hogy addig is anyait-apait beleadok, ahogyan eddig is és nem ragadok le, előretekintek, ahogy eddig. Fateromnak is mondtam, hogy mindent úgy folytatunk, ahogy eddig, nincs siránkozás, mert az életnek van itt az ideje. Természetesen velem is fordult egyet a világ, de nem mutattam ki és azt sem hagytam, hogy ez uralja a gondolataimat, vagy a hangulatomat, így kezdtem visszatalálni a jelenbe. Ezen aztán segített ugye az is, hogy a saját Dokim megnyugtatott minket, hogy nem ég a ház (az a másik Doki 2 éves leleteket látott, amik az akkori aktuális és éppen rosszabb állapotot mutatták, az alapján fújt riadót, mivel az András nem adta át neki, hogy nem friss eredményeket lát, mi meg a stressztől elfelejtettük ezt a tényt és ez okozta fateromnál az ijedséget, nálam is a nyugtalanságot), de attól még nyilván nincsenek rendben a dolgok, csak legalább nem az van, hogy öt perc múlva lehúzzák a rolót. Pontosan emiatt egyelőre nem is kerültem be a kórházba, bár kontroll attól függetlenül nagyon kéne már. Eddig nem tudtam volna utazni, mert olyan fosul voltam, azóta ugyan hol jobb, hol megint rosszabb a helyzet, de az öreg húzza az időt a pesti úttal kapcsolatban. Elvileg nemsokára megyünk, de hiszem, ha elindulunk, meg nem kéne megvárni, amíg betör a kánikula, mert akkor meg attól leszek olyan szarul, hogy nem fogok tudni utazgatni, de hiába dumálok. Elkanyarodtam, szóval a lényeg, hogy ugyan némileg le lettek hűtve a kedélyek a Dokim által, de tegnap kiderült, hogy a mélyben azé' dolgozik egy s más. Ahogy mondtam, nem értettem mi a gond, aztán villámként vágott belém a halálfélelem, meg bizonyos gondolatok és levágtam, hogy az elmúlt időszakban hallott/megélt dolgok és az elmúlt 14 év megélései, meg az azalatt szintén eltemetett dolgok most fogták magukat és a nyakamba zúdultak. A 14 év alatt mindvégig stabil voltam, sosem tört meg a betegségem (még az sem, amikor kiderült, hogy bármikor meghalhatok, vagy amiről az előbb beszéltem, hogy nemrég azt vázolta fel az a doki, hogy ez már közel van és 2 napig abban a hitben voltunk), de úgy tűnik hiába lettünk némileg megnyugtatva az én Dokim által. Szánalmasnak érzem magam, mert kudarcot vallottam! Megingott, amit eddig simán fenntartottam. Mi a fene változott? A Doki szerint a pozitivitásom tart életben, szóval luxus megtörni, mert akkor energiát kap mindaz, ami ellen küzdök. Egyre gyakrabban disszociálok (mintha kiesnék saját magamból és a jelenből is), vissza kell találnom az eddigi Arnoldhoz, ahhoz a sztoikusan nyugodt figurához, aki úgy érezte egy filmet néz és köze sincs ehhez az egészhez, vagy ha néha érezte is, azonnal lapozott és kizárólag a pozitív gondolatokat engedte érvényesülni. Minden energia ahhoz kell, hogy továbbra is tudjon küzdeni a szervezetem. Nagyon szégyellem magam, amiért önkéntelenül sírvafakadtam (noha csak mértékkel), amikor jött az az iszonyatos feszültség tegnap reggel és ezt csak azért írom le, hogy szokjam, hogy vállalom a gáz dolgokat is, mert a mókussal is őszintének kell majd lennem. Kellett vagy negyed óra, mire vissza tudtam teljesen fogni, bár annyi méltóságom azért még maradt, hogy nem hullottam darabokra, mert nyilván nem engedtem elszállni a kontrollt. Az agyam azonnal elkezdett dolgozni azon, hogy visszavegye az irányítást, mert természetesen eszemben sem volt elhagyni magam, de semennyire sem lett volna szabad csődöt mondania az önfegyelmemnek! Sosem gondoltam, hogy valaha ilyen elő fog fordulni, nagyon dühít. Mindig is azt vallottam, hogy pozitívan kell hozzáállni és nem szabad energiát adni a nehéz gondolatoknak, de ezzel a megingással s€gget csináltam a számból, hiteltelenné váltam, holott tényleg előbbieket gondolom és azok szerint cselekszem, nem tudom mi a rosseb billentett ki. Eszemben sincs feladni, vagy innentől kezdve elkezdeni keseregni, mert ugyan megbotlottam, de a hitem, az akaratom, az optimizmusom a régi és megyek tovább, ahogyan az elmúlt 14 évben mentem, bármi is adódott. Ettől függetlenül ezt meg kell dumálnom a mókussal, 3.-án fogad. Nem vagyok büszke magamra, de nem fogom elhazudni a valóságot, meg nem is akarok hamis képet festeni, akkor sem, ha kellemetlen az eredeti. Mindez nem panasz, csak a dokumentációs rizsa - ezúttal a mentális állapotomról.