Hogy az öregem szavaival éljek

"apránként" haladunk: bekerült a folyosóra az új ablak és le lett verve a mennyezet egy újabb jókora darabon, egyrészt mert már kéretzkedett lefelé, másrészt hozzá kellett férniük a tetőlécekhez, ugyanis azok is cserélve lettek egy részen. Ott már nem fog ázni a mennyezet, amikor majd pótolva lesz. Mostmár nagyobb részen nincs mennyezet, mint ahol még van. Jól jön ez az enyhébb hőmérséklet, mert van egy nagy nyílás a homlokzaton is, ahol a tetőt renoválták a Zoliék, de elvileg valamelyik nap be lesz falazva. Majd álmennyezet kerül fel, de ugye amíg a tető gázos, addig nem lehet felrakni, mert ha ázik, tönkremegy. Hogy ne tátongjanak a hatalmas lyukak és ne fagyjunk meg idén télen is, OSB-lappal lesz lefedve ideiglenesen. A Tomi is ígérte, hogy lefedi, ahol tavaly leverte, aztán persze igéret maradt az is, télen meg befagyott az a bizonyos. A fürdőszoba felett is javítva lett az a rész, ahol beestek a cserepek, de a Zoli szerint máshol is javítani kell majd, mert azokon a részeken is be fognak esni. A teljes tetőszerkezetet cserélni kellene gerendástól, lécestől és cserepestől, mert utóbbiak nem is egyformák, így nem illeszkednek rendesen, amin rontanak a meghajlott, elkorhadt gerendák/lécek is, de egyelőre nincs annyi zsozsónk, hogy egyszerre fel lehessen újítani a tetőt.

Új ablak (az egyelőre csöves házfalat nem nézni 😁):

Új tetőlécek és megigazított cserepek:




A pesti utat buktam. 😠 Megint elcseszték az időt, így későn lett kész' a kennel betonozása és tetőcseréje, azonban mivel a macskák így nem tudtak akklimatizálódni, mert egész évben a házban voltak, nem lehet kirakni őket most, hogy az éjszakák és hajnalok már hidegek. Nappal még oké, de éjjel fáznának, mivel nem lett meg nekik a hőszigetelt fekhely sem. Tavaszig továbbra is bent kell lenniük a házban, így viszont nyilván almot kell használni, de ha felmegyek Pestre a szokásos 3 napra, nincs ki takarítsa a 'szarodákat'. Fater szerint nem baj, majd ha hazajöttünk, rendberakom. 😄 Tudja, hogy 6 macska mellett mi lenne itt addigra, de ugye aki saját magát illetően is igénytelen, azt nem zavarja a mocsok. Mondtam neki, hogy nem megyek így Pestre. Dühítő, mert nagyon vártam. Ő persze hárít és azzal jött, hogy minek kellett ennyi macska, csak hogy ne kelljen beismernie, hogy elcseszték az időt és nem lett kész' időben a kennel, amikor még kint lehetett volna a banda.

Tegnap megvolt a 12. ülés a dokinál. Most lightos volt a téma, mert kértem, hogy vegyük lazábbra, mivel zsong a fejem, így ezúttal nem léptünk tovább, csak a stabilizációval foglalkoztunk.

Kérdezte hogy' vagyok a legutóbbi ülés óta és mi újság a mélyponttal, mire mondtam, hogy már nyugodt vagyok, elmúltak a sötét gondolatok is és a 19.-i kiborulást sem követte több, az étvágyam is visszatért. Azt mondta, hogy ez nagyon jó hír és hogy az idegrendszerem meglepően hamar átküzdötte magát a kritikus időszakon, sikerült visszatalálnia egy stabilabb, biztonságosabb alapállapotba. Na ja, én sem gondoltam, hogy ilyen gyorsan fog történni, de a fő, hogy úgy néz ki, egy ideig megint bírni fogja a strapát.

Kérdezte hogyan élem meg ezt a nyugalmat a testemben, mire őszintén megmondtam, hogy nem tudom beazonosítani, hogy fizikailag milyen hatása van.

Azt mondta nem baj, ha nem megy, a lényeg, hogy megszűnt a krízis és stabilizálódtam valamelyest.

Kérdezte, hogy sikerült-e azóta átértékelni azt a szombati szétesést, el tudja-e már fogadni a Racionális oldalam, hogy az a mélypont nem egy „felnőtt férfihoz méltatlan összeomlás” volt, hanem egy 'kényszerfék', amit a túlterhelt idegrendszer húzott be a saját érdekében? Csak annyit tudtam felelni, hogy talán. Még mindig nem érzem helyénvalónak, de egy részem azért felfogja, hogy van egy határ, amin túl nem lehet mindent csendben elnyomni. Olyasmit reagált, hogy az a „talán” is reális, mivel a racionális rész már érti, de a mélyen beégett belső szabályok miatt még vonakodik elhinni, hogy ez csak egy amolyan 'biztosíték' volt, nem pedig gyengeség. Szerinte most elég az is, hogy már nem azt vágtam rá kapásból, hogy helytelen volt.

Azt is kérdezte, hogy sikerült-e időben visszahúzódni a szobámba a külső ingerek elől és tudtam-e engedni a nyugtató, ösztönös rutinokat? Mondtam, hogy igen. Azt mondta, hogy jó, hogy a gyakorlatban megéltem, hogy mindez működik.

Kérdezte azt is, hogy érzem-e azt a késztetést, hogy a 'léc' azonnal vissza akar ugrani a régi, magas pozícióba, vagy sikerült tudatosítanom, hogy a mércét most lentebb kell tartani, amíg az idegrendszerem biztosan stabilizálódik annyira, hogy bírja? Mondtam, hogy a visszahúzódás ment (mindig is), ahogyan az ösztönös önnyugtató tevékenységek is, azonban ami azt a bizonyos lécet illeti, kezd a szokott helyén lenni, mivel maximalista vagyok. Ezt inkább csak nyugtázta, hogy nem tudok lassítani, de hozzátette, hogy ez is hozzájárul a gyorsabb kimerüléshez. Logikus, de egyelőre nem tudom, hogyan kell visszavenni a dolgokból.

Kérdezte, hogyan óvom magam attól, hogy visszaessek a gödör aljára? Mondtam, hogy lefoglalom a gondolataimat. Erre valami olyasmit reagált, hogy ez is egy rögzült maszkolási és túlélesi stratégia, mert ha megállok/lelassítok, akkor újra utolér a kimerültség, a sötétség, ezért a gondolatok lekötésével, folyamatos elfoglaltsággal próbálom meg távoltartani a zuhanást. Ennek kapcsán rákérdezett, hogy amikor lefoglalom a gondolataimat, azzal véleményem szerint valóban pihenek, vagy csak egy finomabb formája annak, amikor nem tudok lassítani (ami megint egyenes utat nyit a következő kiégés felé)? Azt feleltem, hogy meglehet, hogy utóbbi, de ha nem csinálom, az sem jó.

Visszajelezte, hogy ha állandóan pörög az agyam, az fenntartja a kimerítő tempót és a maszk finomabb formáját, ami lassan megint elvisz a határomig, azonban ha megpróbálok leállni és nem csinálni semmit, akkor olyan szorongás, vagy sötétség tör rám, amit egy kimerült idegrendszer még nem bír el, ergo mindkettő komoly energiát emészt fel. Hozzátette, hogy ha elfogadjuk, hogy nem tudok varázsütésre lelassítani és muszáj valahogy lekötnöm a gondolataimat, akkor a kérdés nem az, hogy hogyan ne csináljam, hanem az, hogy hogyan lehet ezt a lekötöttséget biztonságosabbá tenni.

Kérdezte, hogy amikor lefoglalom a gondolataimat az olyan, mint egy belső rutin, vagy valamilyen struktúrált dolog, ami elvonja a figyelmet? Mondtam, hogy igen.

Visszajelezte, hogy ez azt jelenti, hogy az idegrendszeremnek szüksége van egy fix, kiszámítható mederre, ami megakadályozza, hogy a szorongás elnyeljen.

​Kérdezte, milyen konkrét dolgok segítenek leginkább, mire mondtam, hogy a napi rutinok és gondolkodást igénylő feladatok. Visszajelezte, hogy ezek azért segítenek, mert a gondolkodást igénylő feladatok lekötik az agyamat, megakadályozva, hogy a szorongás eluralkodjon, a napi rutinok pedig keretet adnak a napnak, így nem kell minden egyes pillanatban a bizonytalansággal küzdenem.

Megnéztük, hol tartok a krízis utáni - egyelőre törékeny - stabilitásban, tudomásul vettük, hogy nem tudok hirtelen lelassítani és megtaláltuk a biztonságos kapaszkodót a strukturált feladatokban.

'Házifeladatok':

- Mivel a napi rutinok és a gondolataim lekötése segítenek, így ezekbe kapaszkodjak ezután is.

- Amikor jön a késztetés, hogy azt a bizonyos lécet megint túl magasra tegyem, emlékeztessem magam arra, hogy most a konszolidáció fázisában vagyunk és nem kell tökéletesnek lenni, elég, ha stabil maradok.