Kérdezte a doki, hogy tudtam-e pihenni a héten és tart-e még a stabilabb állapot. Mondtam, hogy nem tudok nyugodtan pihenni, de van, amikor hosszú órákra elalszom és mondtam, hogy hullámzó a stabilitás.
Azt is kérdezte, hogy volt-e a héten olyan alkalom, amikor a szobám magányában a Racionális énrészem tudatosította; ez a tér az enyém, itt nem kell teljesítenem? Mondtam, hogy tudom, hogy a szobám biztonságos hely, bár teljes nyugalom itt sincs, mert apám bejárkál, stb. (zárni nem lehet az ajtót, még a becsukása is nehéz).
Azt mondta, hogy természetes a hullámzás és nagy lépésnek nevezte, hogy sikerült tudatosítanom, hol vagyok biztonságban, csak jó volna, ha lenne egy olyan saját terem, ahol nem zavarnak. Ja, az baromi jó volna.
Újabb kérdése az volt, hogy a Racionális énrész továbbra is azonnal fel akarja tenni a maszkot, vagy elismeri már, hogy rendben van az instabilitás jelen helyzetben? Mondtam, hogy próbálja az eddigi állapotomat visszaállítani, de amikor jön a mélypont, olyankor nincs erre energiája és olyankor nem is érdekli.
Azt is kérdezte, hogy a biztonságérzet mennyire marad meg bennem, amikor kilépek a szobámból és találkozom a külvilág/az öregem ingereivel? Olyasmit feleltem, hogy nem marad meg a biztonságérzetem, egyből feszült leszek és maszkolok, amint kilépek a szobából, valamint azt nem tudtam megfogalmazni, kifejezni, hogy mit élek át a bizonytalansággal kapcsolatban. Csak annyit tudok, hogy nagyon kényelmetlen.
Azt reagálta, hogy az, hogy a Racionális énem ösztönösen próbálja visszahozni a szigorú kontrollt, amit eddig fenntartott, logikus, mivel ez a túlélési mechanizmusa és mert a kontroll a biztonság illúziója, azonban ez épp' a túlterhelés és a kimerültség ára.
Visszajelezte, hogy a szobámban megélt biztonságérzet azonnali semmivé válása, az azonnal fellépő feszültség és a maszkolás, amint kilépek, mind azt mutatják, hogy az otthonom egy folyamatosan ingerlő és invalidáló zóna és az idegrendszerem azonnal vészhelyzetbe kapcsol, mert a környezetem folyamatosan olyan nyomás alatt tart, ami azonnal feléleszti a kényszeres megfelelést. Tudom, de egyelőre nem mozdulhatok (csak ennek az okát a dokival sem oszthatom meg).
Kérdezte, hogy pontosan kinek, vagy minek akarok megfelelni; a fater elvárásaihoz kötődik, vagy egy mélyebben gyökerező, szülői/társadalmi hanghoz, ami szerint „nem szabad furcsának lenni”? Mondtam, hogy az öregnek kell megfelelnem, mivel vele élek és sokszor így is nehezen viselem el a hozzámállását, nem akarok mégtöbb cseszegetést/invalidálást, ezért maszkolok, amennyire csak tudok.
Azt is kérdezte, hogy ha a szobámon kívül azonnal elönt a feszültség, van-e lehetőségem arra, hogy ne időzzek feleslegesen a külső zónában, hanem amint lehet, visszahúzódjak a szobámba? Mondtam, hogy bármikor félrevonulhatok és meg is teszem, mindig is ezt tettem, mivel sosem bírtam hosszabb ideig a társaságot.
Visszajelezte, hogy a maszkolás a túlélési stratégiám, mert a nyílt megnyilvánulások, a furcsaságoknak, vagy a szenzoros védekezésnek a megélése kritikákat von maga után. Megerősítette, hogy a visszavonulás nem antiszociális viselkedés, vagy hiba, hanem egy ösztönös önvédelmi mechanizmus a szociális és szenzoros túlterhelődés ellen. Kérdezte, hogy amikor sikerül visszahúzódnom a szobába, mennyi időre van szüksége az idegrendszeremnek ahhoz, hogy elkezdje érezni; megérkeztem a saját terembe? Megmondtam őszintén, hogy nem tudom, de nehezen engedek fel. Megerősítette, hogy logikus, hiszen a feszültség nem kapcsol ki gombnyomásra és a Védekező énrész nem hiszi el azonnal, hogy ott tényleg le lehet tenni a maszkot. Azt mondta a doki, hogy nem az a feladat, hogy sürgessük az elengedést, mert ha egyelőre sok idő kell ahhoz, hogy a test megértse, hogy most nincs veszély, akkor annyi kell neki.
Azt is kérdezte, hogy amikor elkezd a feszültség oldódni, van-e valamilyen fizikai, vagy érzékszervi dolog, amivel segíteni szoktam magamnak könnyebben átlépni a nyugodtabb állapotba? Mondtam, hogy ösztönösen elkezdek olyasmiket csinálni, amik nyugtatnak. Visszajelezte, hogy a szervezetem ösztönszinten tudja, mire van szüksége a szabályozáshoz és biológiai reflexből csinálom a megnyugtató, ismétlődő tevékenységeket (pl. az önstimulálást), amelyeken keresztül az idegrendszer levezeti a felgyülemlett feszültséget és visszahozza magát egy élhetőbb állapotba.
Kérdezte, hogy van-e kérdésem, vagy gondolatom, amit megosztanék és mondtam, hogy eléggé nehéz időszakban vagyok. Ahogy elmeséltem, azt mondta, hogy krízisben vagyok, az idegrendszerem a teljes kimerültség állapotába került, ezért a stabilitás és a biztonság megteremtésén kell dolgoznunk.
A sötét gondolatokat illetően azt mondta, hogy azok nem a valóságot, vagy a jövőmet jelzik, hanem egy kimerült idegrendszer vészjelzései és soha ne hallgassak rájuk! Tudatosítsam, hogy csak a kimerültség beszél belőlem, nem a valóság és hozzam vissza a figyelmemet a fizikai valóságba földeléssel, pl. érintsek meg valamit, szorítsam a talpaimat a talajhoz, stb. Kérdezte, hogy vannak-e konkrét terveim, eszközeim, vagy szándékom arra vonatkozóan, hogy ártsak magamnak, mire mondtam, hogy nincsenek. Azt mondta, hogy ha állandósulnak, súlyosbodnak, azonnal be kell avatkozni. Ezt mondjuk tudom. Emlékeztetett arra, hogy a kríziseknek van elejük-végük, az érzelmi állapot idővel javul, de ezt is tudom. Ezért kapaszkodom abba, hogy volt már ilyen nehéz többször és mindig átvészeltem, most is túl leszek rajta. Mondta a mókus, hogy ne próbáljam az egész hetet, vagy a holnapot előrevetíteni, csak a következő órára fókuszáljak, de ha az is túl sok, akkor egyelőre csak arra, hogy most, ebben a percben biztonságban vagyok.
Ami az alvás-nem alvás váltakozását illeti azt mondta, hogy ne stresszeljek azon, hogy épp hány óra van, vagy megint nem tudok aludni, mert ha ébren vagyok a sötétben, az is egyfajta passzív pihenés. Ha napközben kell elaludnom, engedjem meg magamnak. Mondtam, hogy nem szoktam azon stresszelni, ha nem tudok aludni és hogy nappal is alszom, ha arra van szükségem.
Az étvágytalanságra azt mondta, hogy ne erőltessek semmit, ugyanakkor magát az evést igen, legyen az bármi, csak egyek. Ez is oké, ezt csinálom.
Nagyon kellemetlen volt elmondani, hogy az eddigi önkontrollom kb. megszűnt; az eddigi teljes elfojtásból átestem az arra való képtelenség állapotába és ez nem én vagyok. Nagyon nem! Mondta a mókus, hogy érthető, hogy ez zavar, mert az önfegyelmet szoktam meg, a biztonságot is az adja számomra, ugyanakkor elértük, amiért eddig dolgoztunk: a görcsösség lassan feloldódott. Nem t'om... ugyanúgy elfojtok, csak most olyan mélyponton vagyok, ahol már nem megy. Ugyan az utóbbi 2-3 napban megint stabilabb vagyok, de vannak olyanok, amelyeken nem tudok irányítani. Kérdezte, hogy ha arra gondolok, hogy a pszichémnek szüksége van erre ahhoz, hogy ledobja magáról a 30+ év alatt felgyülemlett maszkolás és feszültség terhét, a Racionális énrészben mi zajlik; még mindig attól tart, hogy ha utat enged a sírásnak, akkor teljesen elveszíti az irányítást, vagy már érti, hogy ez valójában egy felszabadulás? Mondtam, hogy még mindig tart a kontrollvesztéstől, amire a hétvége is példa (szombaton sikerült teljesen szétesni). Annyit fejlődtem csak, hogy ha már megtörtént, nem próbálom blokkolni, ahogy eddig, meg mostanság erőm sem volt hozzá.
Azt mondta, hogy ez nem egy kis lépés, hanem egy áttörés, mert a belső szabályok miatt ugyan nem tudok sírni, de ha a gát magától átszakad, már engedem a folyamatot lefutni és ez az a pont, ahol a gyógyulás elkezdődik. Még nem az akaratom vezérli a folyamatot, hanem a biológia: a test teszi, amit kell, viszont a Védekező énrész már nem áll az útjába és ez azt jelenti, hogy a Racionális énrész kezdi felismerni: a túlélés nem a görcsös szigorról szól, hanem arról, hogy megengedem magamnak azt, amit egy kimerült idegrendszer megkövetel.
- Ránéztünk tegnap arra, hogy a maszkolás puszta túlélés.
- Ránéztünk a mélyre beégett szabályra, ami eddig gúzsba kötött és felismertük, hogy az utólagos önbüntetés és a görcsös visszafojtás elhagyása egy hatalmas lépés a gyógyulás felé.
Házifeladatok a hétre (és mindenkorra):
- Amikor érzem a kinti nyomást, húzódjak vissza a szobámba, a csendbe és a magányba. (Mindig is ezt tettem.)
- Hagyjam, hogy a megnyugtató, ösztönös rutinjaim/önstimuláló mozdulatok és tevékenységek végezzék a dolgukat. (Ezt is mindig engedtem.)
- Ne harcoljak a sírás ellen, csak hagyjam, hogy a hullám lemenjen. (Ez nehéz, de egy pontnál már úgysem ér semmit az akaratom. Ahogy mondtam, 2-3 napja stabilabb vagyok.)
- Pihenjek/aludjak annyit, amennyit a szervezetem kér és ne várjak el most magamtól semmi többet. (Ez sem könnyű, mivel maximalista vagyok, de igyekszem valamelyest engedni.)
Más téma:
Jött a 2 unokaöcsém a napokban és renováltak a bejárati ajtó feletti tetőrészen, mert el voltak mozdulva a cserepek és ázott ott a mennyezet. Már le akart esni egy nagy sávban a vakolat, úgyhogy le lett verve, mielőtt agyhelyen üt valamelyikünket. Amikor a Zoli felment a tetőre, mondta, hogy a fürdőszoba feletti részen be van esve a cserép, szóval ott is elkorhadt a tetőléc és esős időben ázik a mennyezet, meg kell javítani azt a részt is. Fater rendelt tetőléceket, úgyhogy rendbe lesz rakva. Most is épp' itt van a Zoli, a folyosón cseréli az ablaknál az áthidalót, mert az is el van rohadva és az ablakra nehezedik minden teher. Fater új ablakot is rendelt, úgyhogy az is cserélve lesz, miután az új áthidaló a helyére kerül.
(Ha olvasol: Köszönöm, hogy jelentkeztél a napokban! Nagyon örültem! Akármennyi idő telik el két beszélgetés között, mindig olyan, mintha tegnap beszéltünk volna utoljára. 👍 Vigyázz Magadra! 🙏)
2026. szeptember 24., csütörtök
2026. szeptember 16., szerda
10. ülés
Mivel legutóbb behozta a képbe az autizmus gyanúját a doki, így az eddig feltárt problémákat - az elfojtott érzelmeket is – újra kellett értelmezni. Az elfojtás, a túlingerlődés, a társas helyzetekben való erős szorongás és a belső feszültség állítólag mind összefügghet azzal, ahogyan egy autista idegrendszer működik és védekezik a világ ingerei ellen, így az eddigi téma új megvilágításba került. Kérdeztem, hogy szakvélemény nélkül is továbbmehetünk ezen a vonalon? Elmagyarázta, hogy ugyan papírra nem vetheti, mivel klinikai szakpszichiáterek kompetenciája írásba adni a dg.-t, de egyrészt a téma bevonása már most segíthet megérteni mindazt, ami kiskorom óta velem történik, másrészt a működésem nem lesz más attól, hogy van-e már papír a kezemben. Mondta, hogy a szakértői vizsgálat arra való, hogy hivatalos keretet adjon, de a mindennapi megéléseim alapján több, mint valószínű az autizmus és ha annak lencséjén keresztül jobban megértem, miért fojtom el a sírást (pl. mert az elárasztódás, a szenzoros túlterhelés, vagy a társas megfeleltetési kényszer része), akkor ezt a felismerést azonnal használhatjuk a terápiában.
Ugye az előző, szegedi kikapcs'os posztban utaltam arra, hogy valami nem oké, csak nem mentem bele, mert az a poszt másról szólt. Aznap stabilabb voltam, meg volt még 1-2 jobb nap, viszont 4-5 napig nem ismertem magamra. Évtizedes sebek szakadtak fel egyszerre és az írásba adott diagnózis körüli erős szorongás is kínzott. Mármint az, hogy az nemcsak egy papír lenne, hanem annak a 30+ éves küzdelemnek a vége, hogy valaki írásban is kimondja: nem vagyok hülye, csak másképp' működöm és az a félelem, hogy fater megbízhatatlansága és az egója elveheti tőlem ezt az igazságot, nagyon erősen stresszel. A szakpszichiáter általi diagnosztikai folyamat része a szülői kikérdezés is, de mivel az öreg hol elismer dolgokat, hol pedig tagad, szépít, meg a saját egóját védi (vagy éppen a pénzügyi hasznot látja bennem, mint "zseniális író" projektben, mármint ő gondolja, hogy az vagyok és azt akarja, hogy írással meggazdagodjak, őt is kihúzva a 💩ból), így attól tartok, hogy félreviszi a szakembereket. Egész életemben félreismert, elnyomott és igazságtalan, hogy beleszóljon egy olyan folyamatba, ami az igazságomról és a felszabadulásomról szól. Mintha megint elvennék a saját hangomat és a valóságomat. Ez a dühvel vegyült tehetetlenségérzet és bizonytalanságérzet erős stresszt generál. Azt mondta a doki, hogy az öreggel való viszonyt és a szakpszichiáteri diagnózis körüli szorongást ráérek majd akkor logikusan elemezni, amikor az idegrendszerem visszatért a 'vészhelyzeti zónából'. Szerinte amikor egy nagy feszültséghullám elönt, a biológiai túlterhelésen (fények, zajok, stb.) túl az öreg jelenléte katalizátorként működhet, ezért a napokban minimalizáljam a vele való érintkezést, de mondtam neki, hogy pontosan ezt tettem pár napig és éppen azért, mert már a jelenléte is kiborított.
Pontosan az történt majd' 1 hétig, amiért mindig elfojtok: elvesztettem a kontrollt. Nemcsak a szégyenérzet, hanem az ún. "elárasztódás" elkerülése miatt is tartom magam mindig olyan görcsösen. Nagyon kellemetlen volt a dokinak elmondani, hogy megtörtem és hogy ez pontosan mit takar.
Megvizsgáltuk, hogy mik azok a dolgok, amikbe ennyire belefáradtam és visszajelezte, hogy a kiborulás mögött gyakran nemcsak egyetlen dolog áll, hanem a hosszú ideje tartó túlélőüzemmód, a megfelelési kényszer, vagy a terhek cipelése, bár ezt én is tudom magamtól. A mókus előtt egyben voltam, mert mire eljött a mai ülés, stabilizálódtam annyira, hogy ne boruljak meg annak dacára sem, hogy belementünk dolgokba. Azt mondta, nem kell megijedni attól, hogy úgy érzékeltem, elvesztettem az irányítást, mert a napokig visszatérő önkéntelen sírás sokszor a gyógyulás egyik legmélyebb stádiuma, amikor a psziché leteszi a páncélt. Az erős feszültség, a sokévnyi lenyelt düh, a maszkolás ára, a kimerültség és az öreggel kapcsolatos sebek triggerelődése - mindez egyszerre akart távozni, mert az idegrendszerem elérte a pontot, ahol nem bírja már cipelni ezeket. A doki szerint nem kell most erősnek lenni, ne küzdjek ellene, mert az csak mégtöbb energiát emészt fel. Őszintén megvallva pár napig nem is volt erőm egybenmaradni, de 4 napja újra van önkontrollom. Szerinte csoda, hogy eddig a vasszigorral egyben tudtam tartani magam, de ez a teher most szinte követeli a távozást, ezért ha legközelebb is elszakad a cérna, ne próbáljam erővel visszatartani, ne akarjak megfelelni a sztereotíp férfiképnek. Most megint úgy érzem, hogy ez nehéz feladat számomra, mert nem így nőttem fel, de van az a pont, ahol mindegy mennyire próbálkozom, nem én győzök.
Visszajelezte a mókus, hogy az elfojtás oldásán végzett munka valószínűleg most lépett a fordulópontba. A nyár óta végzett apró lépések hozták meg azt az eredményt, hogy a gát engedett és a pszichém elkezdte kiengedni azt a feszültséget, aminek a feldolgozásához eddig nem volt elég biztonságos a belső tér sem, azonban most a szervezetem felismerte: van elég kapacitásom arra, hogy szembenézzek azzal, ami eddig rejtve maradt. Most kezdődik a doki szerint a valódi, mélyebb munka és a következő időszakban a terápiás fókusz átkerül a hogyan ne fojtsak el kérdéskörről arra, hogy mi az, ami valójában fáj és hogyan tudok ezen az érzelmi hullámvasúton stabil maradni.
Kérdeztem tőle, hogy reális lehet-e az a felismerésem, hogy a hirtelen rámtörő feszültségrohamok nem minden esetben a borderlinehoz, hanem az autisztikus túlterhelődéshez (meltdown) kapcsolódnak? Azt mondta, hogy abszolút lehetséges, szóval egy újabb darabka került a helyére ebben a nagy puzzle-ben. 👍 Mondtam, hogy egy idő után mindig is elfárasztott a neurotipikus elvárásoknak való megfelelés, a folyamatos maszkolás. Még itthon is folyamatosan 'viselkedni' kellett/kell, amit nyilván nem arra értek, hogy nem verhetem szét a házat, amikor jön egy dühkitörés, hanem azonnal jön a beszólás, ha pl. befogom a füleimet bizonyos zajoktól, vagy ha jön a hintázás. Évek óta félrevonulok olyankor, amikor nem bírom visszafogni, mert túl erős a negatív/pozitív izgalom, de többször volt olyan, hogy az öreg észrevett és jött a szöveg, hogy idiótaként viselkedem. Az ember ilyenkor mit csináljon, amikor teljesen el kell nyomnia mindent, mert otthon sincs biztonság és elfogadás? Igyekszem normálisan viselkedni egész életemben, de ez marhára fárasztó. Az egésznapos szerepjáték, folyamatos kontroll, a túl sok inger elfojtása itthon is - ez mind felzabálja az energiát és néha már nincs erő a kompenzálásra.
A mókus szerint az idegrendszerem alapból másképp szűri, dolgozza fel a világ ingereit és amikor egy ilyen idegrendszer hosszú éveken át krónikus stresszben, emellett egy folyamatosan invalidáló, elnyomó környezetben él, az egy folyamatos túlélési üzemmód (még egy neurotipikusnak is), ezért ez a néhány nap nem azt jelentette, hogy gyenge vagyok, hanem azt, hogy a pohár betelt és már túl is csordult a tartalma. A szervezetem állítólag éppen egy túlterhelődési stádiumban van és próbálja levezetni azt a rengeteg felgyülemlett, lenyelt feszültséget, amit eddig a vasszigorral és a kompenzációval bent tartottam.
Visszajelezte a doki, hogy az, hogy fater képtelen hiteles képet adni rólam, mert a saját egója, szégyenérzete és a tökéletes gyerek mítosza, a kontrollmániája fontosabb neki, mint az én igazságom, az igazságtalanság. Az! 🤬 Undorító, hogy egyszerre kritizál, másrészt meg az általa vélt tehetségeimből (és majd a szakik által hivatalosan is diagnosztizált állapotból) akar hasznot húzni, egót simogatni, miközben alapvetően elutasító és továbbra sem akar megismerni.
Validálta a doki, hogy nagy teher lehet a gondolat, hogy egy olyan ember véleményétől is függ a hivatalos folyamat, aki egész életemben nem ismert meg igazán. Aki megbízhatatlan, érzelmileg elérhetetlen, nárcisztikus, aki a saját egója fényezésére, vagy éppen anyagi haszonszerzésre használná fel a gyerekét, miközben itthon alapvető toleranciát sem biztosít számára. Azt mondta, hogy a szakemberek, akik hivatalos autizmus diagnosztikával foglalkoznak, hozzá vannak szokva a narratívák szétválasztásához. Nemcsak a szülői beszámolóra hagyatkoznak, sőt; egy toxikus családi háttér, vagy egy olyan szülő esetében, aki nem tud/akar hiteles képet adni, ott a standardizált tesztek, a saját élettörténet, a kommunikációs és a viselkedésminták sokkal többet nyomnak a latba. A diagnózis az én működésemről szól, nem pedig arról, hogy az apám mit vizionál rólam a saját egója fényezésére. Remélem, hogy ez tényleg így van! Mondta a doki, hogy harminc éven keresztül élni azzal a bizonytalansággal, hogy talán velem van baj, miközben csak arról van szó, hogy egy másik 'operációs rendszerrel' futok, mint a környezetem, ez önmagában is küzdelem és most azért küzdök, hogy valaki végre hitelesen kimondja. Mondtam neki, hogy így van, ezért stresszel, hogy az öreg félrevihet mindent és a kiszolgáltatottságból már amúgy is nagyon elegem van, most pedig csak mégdühösebb vagyok, amiért a saját történetem kulcsát egy olyan ember kezébe adják, aki nem ismer. Itt jött megint az, hogy próbált megnyugtatni, hogy nem az ő szavai fognak dönteni.
Kérdezte, mennyire tudok pihenni, vagy aludni mostanában? Mondtam, hogy sokat alszom, mert nappal is órákra elalszom és mostanság éjjel sem vagyok álmatlan, olyan, mintha az alvás lenne a menedék. Azt reagálta, hogy az idegrendszerem pontosan azt teszi, amire szüksége van: lekapcsol, hogy megvédje magát. Mondta, hogy most energiára van szükség a regenerációhoz, ezért amikor csak aludnék, tegyem azt. Mondtam neki, hogy azt csinálom. Ma délután is elaludtam, de az öreg felébresztett. 😡
Az elfojtást illetően is újra megerősítést nyert, hogy a Védekező énrész azért nyomja folyamatosan a satuféket, mert tudja, hogy mi történik, ha elengedi: nem egy szolíd, megkönnyebbülést hozó könnyezés jön, hanem egy kontrollálhatatlan cunami, mert a túlterhelésgátló egy ponton már nem bírja a nyomást.
Azt kérdezte a doki, hogy ha ránézek arra a gondolatra, hogy a sírás gátlása a szégyenérzet mellett valójában egy autisztikus idegrendszer túlterhelés elleni védelme, az megkönnyebbülést hoz (hogy megvan rá magyarázat), vagy inkább újabb kérdéseket vet fel? Mondtam, hogy megértettem, miért működöm így.
Kérdezte, hogy hogyan szoktam feszültséget oldani, mire mondtam, hogy beletemetkezem a repülés világába, vagy rajzolok, vagy valami ismétlődő vizuális/fizikai ingerrel nyugtatom magam (zene ritmusával, ismétlődő mintázatok készítésével/figyelésével, hintázással, tárgyak pörgetésével, fel-alá járkálással, stb.)
Azt is megkérdezte, milyen az a fizikai, vagy szenzoros környezet a szobámban, amiben a Védekező énrész elhinné, hogy biztonságosan le lehet tenni a maszkot, mi az, amire leginkább szükségem van? Azt feleltem, hogy teljes csend és magány.
Azt reagálta erre, hogy amíg a külvilág zaja, a szociális elvárások, vagy akár a legkisebb inger is jelen van, az idegrendszerem készenlétben áll, így érthető, hogy a teljes csend és a magány az az állapot, amiben a Racionális énrész végre felszínre kerülhet, mert senki nem figyel, senki nem vár el semmit, nincs szerep, amit játszani kellene, biztonságban vagyok.
Kérdezte, hogy amikor megvan a tökéletes csend és magány a szobámban, mi az a legelső fizikai érzet, ami azonnal jelentkezik nálam? Őszintén megmondtam, hogy fogalmam sincs, nem figyeltem meg. Azt mondta nem baj, akkor hozzuk létre a figyelmet magát.
A feladatom a következő alkalomig a csend és magány pillanatainak megélése. Amikor a szobámban vagyok és csend van, a Racionális oldalam tudatosítsa: ez a tér az enyém, itt nem kell teljesíteni.
Ugye az előző, szegedi kikapcs'os posztban utaltam arra, hogy valami nem oké, csak nem mentem bele, mert az a poszt másról szólt. Aznap stabilabb voltam, meg volt még 1-2 jobb nap, viszont 4-5 napig nem ismertem magamra. Évtizedes sebek szakadtak fel egyszerre és az írásba adott diagnózis körüli erős szorongás is kínzott. Mármint az, hogy az nemcsak egy papír lenne, hanem annak a 30+ éves küzdelemnek a vége, hogy valaki írásban is kimondja: nem vagyok hülye, csak másképp' működöm és az a félelem, hogy fater megbízhatatlansága és az egója elveheti tőlem ezt az igazságot, nagyon erősen stresszel. A szakpszichiáter általi diagnosztikai folyamat része a szülői kikérdezés is, de mivel az öreg hol elismer dolgokat, hol pedig tagad, szépít, meg a saját egóját védi (vagy éppen a pénzügyi hasznot látja bennem, mint "zseniális író" projektben, mármint ő gondolja, hogy az vagyok és azt akarja, hogy írással meggazdagodjak, őt is kihúzva a 💩ból), így attól tartok, hogy félreviszi a szakembereket. Egész életemben félreismert, elnyomott és igazságtalan, hogy beleszóljon egy olyan folyamatba, ami az igazságomról és a felszabadulásomról szól. Mintha megint elvennék a saját hangomat és a valóságomat. Ez a dühvel vegyült tehetetlenségérzet és bizonytalanságérzet erős stresszt generál. Azt mondta a doki, hogy az öreggel való viszonyt és a szakpszichiáteri diagnózis körüli szorongást ráérek majd akkor logikusan elemezni, amikor az idegrendszerem visszatért a 'vészhelyzeti zónából'. Szerinte amikor egy nagy feszültséghullám elönt, a biológiai túlterhelésen (fények, zajok, stb.) túl az öreg jelenléte katalizátorként működhet, ezért a napokban minimalizáljam a vele való érintkezést, de mondtam neki, hogy pontosan ezt tettem pár napig és éppen azért, mert már a jelenléte is kiborított.
Pontosan az történt majd' 1 hétig, amiért mindig elfojtok: elvesztettem a kontrollt. Nemcsak a szégyenérzet, hanem az ún. "elárasztódás" elkerülése miatt is tartom magam mindig olyan görcsösen. Nagyon kellemetlen volt a dokinak elmondani, hogy megtörtem és hogy ez pontosan mit takar.
Megvizsgáltuk, hogy mik azok a dolgok, amikbe ennyire belefáradtam és visszajelezte, hogy a kiborulás mögött gyakran nemcsak egyetlen dolog áll, hanem a hosszú ideje tartó túlélőüzemmód, a megfelelési kényszer, vagy a terhek cipelése, bár ezt én is tudom magamtól. A mókus előtt egyben voltam, mert mire eljött a mai ülés, stabilizálódtam annyira, hogy ne boruljak meg annak dacára sem, hogy belementünk dolgokba. Azt mondta, nem kell megijedni attól, hogy úgy érzékeltem, elvesztettem az irányítást, mert a napokig visszatérő önkéntelen sírás sokszor a gyógyulás egyik legmélyebb stádiuma, amikor a psziché leteszi a páncélt. Az erős feszültség, a sokévnyi lenyelt düh, a maszkolás ára, a kimerültség és az öreggel kapcsolatos sebek triggerelődése - mindez egyszerre akart távozni, mert az idegrendszerem elérte a pontot, ahol nem bírja már cipelni ezeket. A doki szerint nem kell most erősnek lenni, ne küzdjek ellene, mert az csak mégtöbb energiát emészt fel. Őszintén megvallva pár napig nem is volt erőm egybenmaradni, de 4 napja újra van önkontrollom. Szerinte csoda, hogy eddig a vasszigorral egyben tudtam tartani magam, de ez a teher most szinte követeli a távozást, ezért ha legközelebb is elszakad a cérna, ne próbáljam erővel visszatartani, ne akarjak megfelelni a sztereotíp férfiképnek. Most megint úgy érzem, hogy ez nehéz feladat számomra, mert nem így nőttem fel, de van az a pont, ahol mindegy mennyire próbálkozom, nem én győzök.
Visszajelezte a mókus, hogy az elfojtás oldásán végzett munka valószínűleg most lépett a fordulópontba. A nyár óta végzett apró lépések hozták meg azt az eredményt, hogy a gát engedett és a pszichém elkezdte kiengedni azt a feszültséget, aminek a feldolgozásához eddig nem volt elég biztonságos a belső tér sem, azonban most a szervezetem felismerte: van elég kapacitásom arra, hogy szembenézzek azzal, ami eddig rejtve maradt. Most kezdődik a doki szerint a valódi, mélyebb munka és a következő időszakban a terápiás fókusz átkerül a hogyan ne fojtsak el kérdéskörről arra, hogy mi az, ami valójában fáj és hogyan tudok ezen az érzelmi hullámvasúton stabil maradni.
Kérdeztem tőle, hogy reális lehet-e az a felismerésem, hogy a hirtelen rámtörő feszültségrohamok nem minden esetben a borderlinehoz, hanem az autisztikus túlterhelődéshez (meltdown) kapcsolódnak? Azt mondta, hogy abszolút lehetséges, szóval egy újabb darabka került a helyére ebben a nagy puzzle-ben. 👍 Mondtam, hogy egy idő után mindig is elfárasztott a neurotipikus elvárásoknak való megfelelés, a folyamatos maszkolás. Még itthon is folyamatosan 'viselkedni' kellett/kell, amit nyilván nem arra értek, hogy nem verhetem szét a házat, amikor jön egy dühkitörés, hanem azonnal jön a beszólás, ha pl. befogom a füleimet bizonyos zajoktól, vagy ha jön a hintázás. Évek óta félrevonulok olyankor, amikor nem bírom visszafogni, mert túl erős a negatív/pozitív izgalom, de többször volt olyan, hogy az öreg észrevett és jött a szöveg, hogy idiótaként viselkedem. Az ember ilyenkor mit csináljon, amikor teljesen el kell nyomnia mindent, mert otthon sincs biztonság és elfogadás? Igyekszem normálisan viselkedni egész életemben, de ez marhára fárasztó. Az egésznapos szerepjáték, folyamatos kontroll, a túl sok inger elfojtása itthon is - ez mind felzabálja az energiát és néha már nincs erő a kompenzálásra.
A mókus szerint az idegrendszerem alapból másképp szűri, dolgozza fel a világ ingereit és amikor egy ilyen idegrendszer hosszú éveken át krónikus stresszben, emellett egy folyamatosan invalidáló, elnyomó környezetben él, az egy folyamatos túlélési üzemmód (még egy neurotipikusnak is), ezért ez a néhány nap nem azt jelentette, hogy gyenge vagyok, hanem azt, hogy a pohár betelt és már túl is csordult a tartalma. A szervezetem állítólag éppen egy túlterhelődési stádiumban van és próbálja levezetni azt a rengeteg felgyülemlett, lenyelt feszültséget, amit eddig a vasszigorral és a kompenzációval bent tartottam.
Visszajelezte a doki, hogy az, hogy fater képtelen hiteles képet adni rólam, mert a saját egója, szégyenérzete és a tökéletes gyerek mítosza, a kontrollmániája fontosabb neki, mint az én igazságom, az igazságtalanság. Az! 🤬 Undorító, hogy egyszerre kritizál, másrészt meg az általa vélt tehetségeimből (és majd a szakik által hivatalosan is diagnosztizált állapotból) akar hasznot húzni, egót simogatni, miközben alapvetően elutasító és továbbra sem akar megismerni.
Validálta a doki, hogy nagy teher lehet a gondolat, hogy egy olyan ember véleményétől is függ a hivatalos folyamat, aki egész életemben nem ismert meg igazán. Aki megbízhatatlan, érzelmileg elérhetetlen, nárcisztikus, aki a saját egója fényezésére, vagy éppen anyagi haszonszerzésre használná fel a gyerekét, miközben itthon alapvető toleranciát sem biztosít számára. Azt mondta, hogy a szakemberek, akik hivatalos autizmus diagnosztikával foglalkoznak, hozzá vannak szokva a narratívák szétválasztásához. Nemcsak a szülői beszámolóra hagyatkoznak, sőt; egy toxikus családi háttér, vagy egy olyan szülő esetében, aki nem tud/akar hiteles képet adni, ott a standardizált tesztek, a saját élettörténet, a kommunikációs és a viselkedésminták sokkal többet nyomnak a latba. A diagnózis az én működésemről szól, nem pedig arról, hogy az apám mit vizionál rólam a saját egója fényezésére. Remélem, hogy ez tényleg így van! Mondta a doki, hogy harminc éven keresztül élni azzal a bizonytalansággal, hogy talán velem van baj, miközben csak arról van szó, hogy egy másik 'operációs rendszerrel' futok, mint a környezetem, ez önmagában is küzdelem és most azért küzdök, hogy valaki végre hitelesen kimondja. Mondtam neki, hogy így van, ezért stresszel, hogy az öreg félrevihet mindent és a kiszolgáltatottságból már amúgy is nagyon elegem van, most pedig csak mégdühösebb vagyok, amiért a saját történetem kulcsát egy olyan ember kezébe adják, aki nem ismer. Itt jött megint az, hogy próbált megnyugtatni, hogy nem az ő szavai fognak dönteni.
Kérdezte, mennyire tudok pihenni, vagy aludni mostanában? Mondtam, hogy sokat alszom, mert nappal is órákra elalszom és mostanság éjjel sem vagyok álmatlan, olyan, mintha az alvás lenne a menedék. Azt reagálta, hogy az idegrendszerem pontosan azt teszi, amire szüksége van: lekapcsol, hogy megvédje magát. Mondta, hogy most energiára van szükség a regenerációhoz, ezért amikor csak aludnék, tegyem azt. Mondtam neki, hogy azt csinálom. Ma délután is elaludtam, de az öreg felébresztett. 😡
Az elfojtást illetően is újra megerősítést nyert, hogy a Védekező énrész azért nyomja folyamatosan a satuféket, mert tudja, hogy mi történik, ha elengedi: nem egy szolíd, megkönnyebbülést hozó könnyezés jön, hanem egy kontrollálhatatlan cunami, mert a túlterhelésgátló egy ponton már nem bírja a nyomást.
Azt kérdezte a doki, hogy ha ránézek arra a gondolatra, hogy a sírás gátlása a szégyenérzet mellett valójában egy autisztikus idegrendszer túlterhelés elleni védelme, az megkönnyebbülést hoz (hogy megvan rá magyarázat), vagy inkább újabb kérdéseket vet fel? Mondtam, hogy megértettem, miért működöm így.
Kérdezte, hogy hogyan szoktam feszültséget oldani, mire mondtam, hogy beletemetkezem a repülés világába, vagy rajzolok, vagy valami ismétlődő vizuális/fizikai ingerrel nyugtatom magam (zene ritmusával, ismétlődő mintázatok készítésével/figyelésével, hintázással, tárgyak pörgetésével, fel-alá járkálással, stb.)
Azt is megkérdezte, milyen az a fizikai, vagy szenzoros környezet a szobámban, amiben a Védekező énrész elhinné, hogy biztonságosan le lehet tenni a maszkot, mi az, amire leginkább szükségem van? Azt feleltem, hogy teljes csend és magány.
Azt reagálta erre, hogy amíg a külvilág zaja, a szociális elvárások, vagy akár a legkisebb inger is jelen van, az idegrendszerem készenlétben áll, így érthető, hogy a teljes csend és a magány az az állapot, amiben a Racionális énrész végre felszínre kerülhet, mert senki nem figyel, senki nem vár el semmit, nincs szerep, amit játszani kellene, biztonságban vagyok.
Kérdezte, hogy amikor megvan a tökéletes csend és magány a szobámban, mi az a legelső fizikai érzet, ami azonnal jelentkezik nálam? Őszintén megmondtam, hogy fogalmam sincs, nem figyeltem meg. Azt mondta nem baj, akkor hozzuk létre a figyelmet magát.
A feladatom a következő alkalomig a csend és magány pillanatainak megélése. Amikor a szobámban vagyok és csend van, a Racionális oldalam tudatosítsa: ez a tér az enyém, itt nem kell teljesíteni.
2026. szeptember 9., szerda
Megjártuk Szegedet
Majdnem megint nem lett a tervből semmi. Össze-vissza jósolgatják az időjárást, így fater lemondta a szállást tegnapelőtt, mondván ha szar idő lesz végig, nem tudunk se strandolni, sem Vadasparkban kóricálni és akkor csak a szálláson ülnénk, meg potyára kimenne a zsozsó. Ez mondjuk jogos. Ő már teljesen elvetette idénre a tervet, de mondtam neki, hogy ne má', sehol nem voltunk egész nyáron! Mivel mára még kánikulát jósoltak, mondtam neki, hogy ha reggel megyünk, este jövünk, akkor nem gond, hogy nincs szállás, de ki kéne használni ezt a napot, mert fene tudja meddig lesz strandidő és legalább az jöjjön össze. A Vadaspark most kimaradt, majd jövőre. Megegyeztünk tegnapelőtt, hogy akkor ma legalább a strandolást megejtjük és mivel fater nem merte a vállát terhelni a széktologatással, mert még nem teljesen oké, így lezsírozta, hogy kocsival vigyenek-hozzanak minket. Attól még elvittük, hátha hosszabb távot megyünk, de csak az étteremig használtam, meg amíg a parton körbementünk. A napokban nem vagyok teljesen jól a frontoktól, de szerencsére kibírtam rosszullét nélkül, úgyhogy nem cseszte el semmi a programot. Leszámítva az öreg zsörtölődéseit, de azokra igyekeztem nem figyelni. Beültünk kajálni egy étterembe, majd mentünk a szabadstrandra. Noha számítottam a sok emberre, attól még baromira szorongtam és mivel az öreg sem szereti, ha ezren vannak körülöttünk, így olyan helyre telepedtünk le, ahol nem voltak sokan. Ettől függetlenül az egész partot lecsekkoltuk, itt-ott tömeg volt, máshol meg kb. senki. Nem fáztunk, az ziher, de a vízben kellemes volt, meg a bőséges ebéd után leküldtünk egy-egy jégkrémet, később egy-egy hideg alkoholmentes sört is (fater már nem piál, én meg rá se szoktam). A kajakóma, a 36 °C, meg az éjjeli nemalvás trió megtette a hatását, kidőltem, fater meg paparazzit, akarom mondani paparazzot játszott (ha jól tudom, előbbi többes szám, utóbbi az egyes). Én is csináltam jópár fotót, meg az öreg is, nehogy azt higgyük, meg se' történt a kimozdulás. 😁 Jött gép is felettünk, persze a repülőb**i formámnak ezt is meg kellett örökítenie. Lehetett röplabdázni, focizni, meg tudomisén, de itt jön az, hogy sem a tömeget, sem az idegeneket, sem a nyüzsgést nem bírom, szóval kimaradt, de kis ideig néztük, milyen élet folyt körülöttünk. Ahogy mondtam, zsörtölődött az öregem, de nem végig és úgy tűnt, neki is kellett a kikapcs', mert kicsit lazább volt. Ráfért mindkettőnkre. Nekem az utóbbi napok nem voltak valami jók, sikerült kicsit megvizsgálni a padlót, de ma stabilabb voltam. Erről most nem akarok bővebben írni, ez a poszt szóljon a lazulásról. Az időjárás kegyes volt - na nem a 36 °C -, mert szinte végig jó volt az idő, az átmeneti felhősödések még jól is jöttek, addig sem olvadtunk tovább. Koraestére volt megbeszélve a fuvar hazafelé, jött is értünk az Attila felesége. A kocsiban sem unatkoztam, bekrepált a Messengerem és azon ügyködtem (sikerrel), meg jókat röhögtem az AI-n. A fotókat odaadtam neki, hogy mielőtt kollázsba rakom őket, a minőségükön javítson, élesítse is őket, erre az egyiknek a hátterét elhomályosította, a többin meg egyéb részleteket módosított (pl. több fotón is lelopta a fülbevalómat 😁, stb.), de felhasználtam őket ezekkel a bakikkal is, mert a lényeg megmaradt és valamelyest jobb minőségűek lettek. Mire Almásra értünk, itt már dörgött-villámlott és erős szél volt, de nem gáz, a programba nem tudott beletenyerelni. 👍 Elvileg a hó' végén Pestre megyünk, gyakorlatilag pedig majd kiderül. Mivel ma Szegedre utaztunk, megint kimaradt a terápia, de jövő szerdán megyek.
A kisebb - képminőséget és részleteket illető - bakik ellenére mégis beteszem ide a kollázsokat:
2026. szeptember 2., szerda
Vegyes poszt
Úgy tűnik, ezúttal összejön a szegedi móka, mert az öreg válla sokat javult. Amikor már biztos volt, hogy buktuk a 24.-ét, telefonált a szállodának és 9.-re foglalt másik időpontot. Addig még van 1 hét, azalatt is gyógyul majd tovább, így sanszosan nem lesz gond azzal, hogy tolja a járgányomat.
Elvileg Pestre is megyünk majd ebben a hónapban, de hiszem, amikor megtörténik. El ne kiabáljam, továbbra sincs romlás, de a kontroll már akkor is nagyon esedékes.
3 alkalom kimaradt a terápiából, mert ugye 2 hétre a doki ment nyaralni, azután pedig én mentem volna, ezért le lett mondva az akkor esedékes ülés. Mivel az öreg válla miatt nem jutottunk el Szegedre, vissza akartam foglalni a szokásos időpontot, de akkorra már odaadta másnak a doki, így maradt ki a múltheti is, viszont ma már folytattuk a közös munkát, ma volt a 9. ülés, amin dióhéjban a következőkkel foglalkoztunk:
A racionális felem eddig azért küzdött, hogy a kezében tartsa az irányítást, mostantól viszont nehezebb feladata van: meg kell tanulnia elengedni a kormányt azon a területen, ahol talán a legszigorúbban fogta.
Tisztáztuk a dokival, hogy amikor a sírás ingerfázisa megérkezik, a védekező énrész azonnal blokkol, mert az a bevésett lemez fut nálam, hogy „ha sírsz, szánalmas vagy".
Azt mondta a mókus, hogy a racionális énrész első feladata az lesz, hogy ne nyomja és terelje el, hanem nézzen szembe ezzel a hanggal és mondja ki: ez a szégyenérzet egy régi parancs, ami azért jött létre, hogy anno megvédjen a megalázástól, büntetéstől, de most már biztonságban vagyok a szobámban és a sírás nem egyenlő a gyengeséggel.
Ránéztünk, hogy eddig a kontroll azt jelentette; nem hagyom, hogy elsodorjon a 'lavina'.
Most a kontroll azt jelenti; én (a racionális) tartom a biztonságos keretet és most önként kinyitom a 'zsilipet'.
A doki rávilágított, hogy nem az történik, hogy elveszítem az irányítást, hanem az, hogy a racionális felem engedélyt ad a tisztulásra.
Azt mondta képzeljem el, hogy a szobámban vagyok, biztonságban és kérdezte, hogy amikor a racionális oldalam ránéz a szégyenérzetre, mi az az első konkrét érv, vagy mondat, amit fel tud mutatni a védekező énrésznek a szégyen ellen? Mi az a tény, amivel a racionális énrész igazolni tudja, hogy most szabad sírni? Azt feleltem, hogy még mindig nem érzem úgy, hogy rendben volna, ezért nem tudok példát mondani. Még mindig azt érzem, hogy megszégyenülnék.
Azt reagálta, hogy pontosan ez az, amivel dolgoznunk kell, mert a védekező énrész nem logikából építkezik, hanem abból a zsigeri igazságból, hogy a múltban a sírás, vagy a sebezhetőség megszégyenüléssel, elutasítással, vagy 'veszéllyel' járt. Ezen énrész számára a megszégyenülés nem egy elvont fogalom, hanem egy valós fenyegetés. Azt mondta, hogy a sémák átírása nem ott kezdődik, hogy erőszakkal meggyőzzük magunkat az ellenkezőjéről, a kognitív munka elsőlépcsős fázisa a szégyen létjogosultságának és jelenlétének az elismerése.
Azt kérdezte, hogy amikor a szégyenérzet azonnal blokkolja a sírást, ki az a múltbéli személy, akinek a kritikáját, vagy elutasítását a védekező énrész még mindig hallja? Azt feleltem, hogy a szüleim és a nagyanyám ezek a személyek, illetve a társadalmi nyomás is itt van; azt tanultam, hogy nekünk, férfiaknak tartani kell magunkat.
Visszajelezte, hogy évtizedes szociális/családi programozásról van szó és a védekező énrészem nem azért fojt el, mert a sírás önmagában rossz dolog, hanem mert a program szerint ha egy fiú/férfi sír, az a családi és társadalmi rend felrúgása, ami büntetést, elutasítást, vagy a férfiasság 'elvesztését' vonja maga után.
A racionális oldalam azt a feladatot kapta, hogy tudatosítsa; ezek a hangok nem a jelenlegi valóságom.
Azt kérdezte a mókus, hogy melyikük hangja a leghangosabb és legszigorúbb bennem, amikor a sírhatnékot érzem? Azt válaszoltam, hogy a szülőké.
Ő azt reagálta, hogy megvan a legfőbb blokk: a szülői elvárás és a büntetéstől/elutasítástól való félelem és a racionális oldalam feladata most nem az, hogy harcoljon a szülők emlékével, hanem az, hogy meghúzza a határt a múlt és a jelen között.
Kérte, hogy a racionális részem próbálja meg megfogalmazni azt a mondatot, amivel leválasztja a szülők akkori akaratát a mostani, felnőtt életemről. Kérdezte a doki, hogy mit üzen a racionális énem a szülők belső hangjának? Azt feleltem, hogy nem lett volna joguk megszabni, hogy hogyan érezhetem magam, mert mindenkinek joga van a saját megéléseihez.
Ezen a ponton ránéztünk, hogy mit csinált a racionális részem: áthelyezte a felelősséget, átírta a szülői szabályt.
Kérdezte a mókus, hogy milyen érzés, mire mondtam neki, hogy csak az ésszel felfogásig jutottam el, érezni még nem tudom azt, hogy rendben volna elengedni magam.
Azt mondta erre, hogy rendben van, ugyanis amit korán belémkódoltak, nem lehet egyetlen mondattal, puszta akarattal azonnal 'átkapcsolni' az érzelmi szinten és az ésszel való megértés az első lépés. Ez a racionális részem munkája és most tartok ott, hogy látom a logikát, de a védekező énrészem még nem hiszi el. Szerinte jó úton haladunk, mert a sémák átírása nem megy egycsapásra, hanem egy folyamatos hídépítés az ész és az érzelem között.
Mivel ma eljutottunk az ésszel való megértésig (hogy jogom van érezni és a szülők korlátja volt a tilalom), de a test és a védekező énrész még nem tudja ezt érzelmileg átvenni, a racionális felemnek ki kell jelölnie a következő lépcsőfokot: meg kell figyelnem a héten, hogy amikor arra a mondatra gondolok, hogy „nem lett volna joguk megszabni”, reagál-e a testem akár megkönnyebbüléssel, akár a védekezés lazulásával.
A doki szerint az elméleti áttörés megszületett a racionális oldalamban, a test és az érzelmek pedig megkapták a szükséges időt a felzárkózásra.
Más:
Az ülés végén lesokkolt. Egy teljesen más témát vetett fel, nevezetesen azt, hogy látva és összevetve az eddigi mélyebb mintákat és összefüggéseket, fizikai és mentális megnyilvánulásaimat, analitikus intellektusomat, a gyerekkoromról is elmesélt viselkedésmintákat, rendszerező gondolkodásmódomat, szabályok szeretetét, a 'szivacs' memóriámat, a nulla szemkontaktust, szenzoros túlérzékenységet, stb.-t, meg hogy az érzelmeket sokszor csak logikán keresztül, ésszel tudom megközelíteni, ezek szerinte önmagukban is egy erős mintázatot rajzolnak ki amellett, amiket meséltem és ahogyan viselkedem. Azt mondta, hogy ún. magasan funkcionáló autizmusra gyanakszik nálam, de mondta, hogy ő nem adhat erről papírt, kifejezetten autizmusra szakosodott helyre kell érte mennem, viszont szerinte nagyon markánsak a jelek. Köpni-nyelni nem tudtam, egyrészt mert ugye a sírás elfojtását boncolgatjuk amúgy, szóval teljesen más az eredeti témánk és nem értettem hogy' jött ez a képbe, másrészt azonnal jött a gondolat, hogy már gyerekkoromban is pedzegette egy-két pszichodoki is, meg egy ismerős is, hogy autisztikus megnyilvánulásaim vannak, csak anyám mindig kikérte magának, így soha nem lettem kivizsgáltatva. Ezek szerint nem egy új, idegen szálról van szó, hanem egy mélyebb összefüggést hozott be a doki a képbe: a jelenleg boncolgatott téma (a sírás elfojtása) és az autizmus gyanúja ugyanarról a tőről fakad. Szerinte a magasabb funkcionális autizmussal élő emberek egy része mesterien maszkol, azaz kompenzál, próbál 'normálisan' viselkedni, beilleszkedni - amennyire tud. Azt mondta, hogy a rólam eddig kirajzolódó kép egy klasszikus, tankönyvi példa a magasabb funkcionális autizmus gyermek- és felnőttkori tüneteiről, úgyhogy kíváncsi vagyok, milyen eredményre jut majd egy autizmus specialista. A doki szerint az intellektusom és a részletorientáltságom eddig egész' jól kompenzálta a mindennapokban a nehézségeket (ezt hívják állítólag maszkolásnak), de a folyamatos alkalmazkodás fáraszt. Már az is marha nagy megkönnyebbülés, hogy van hová beilleszteni a rengeteg mozaikdarabkát, bár ahogy mondtam, gyerekkoromban is többször felvetették, csak anyám hárított, szóval nem vizsgáltatott meg célzottan. Sokkolt ma, hogy újabb doki gyanakszik ugyanarra és hogy ezek szerint megvan a magyarázat sokmindenre. Nem rossz érzés van bennem, hanem megkönnyebbülés, persze igazán majd akkor fogok, ha a specialistákból álló team is megerősíti, mert ha valóban ez a helyzet, akkor egy 35 éves, bazi nagy kérdőjel tűnik el belőlem és a környezetemben élőkből. A két téma – a sírás elfojtása és az autizmus erős gyanúja – tehát egyáltalán nem zárja ki egymást, pedig nem értettem hogy' hozta be a doki az eddigihez, de állítólag összetartoznak, mert a sírás elfojtása csak a tünet, míg az autisztikus működés, a szenzoros túlterheltség és a maszkolás az egésznek a gyökere. 'Félve' mondtam az öregnek, mire jutott a doki, de legnagyobb döbbenetemre egyből felfogta, sőt, azt mondta, hogy mindig is megvoltak/megvannak a tipikus furcsaságaim, ergo életemben először nem hárít! 😮 Magától kezdett agyalni és mondogatta, milyen voltam/vagyok és hogy neki is gyanús. Nagyot néztem, de legalább most ő is partner abban, hogy eljussak egy szakihoz, bár meglehet, hogy itt is az anyagiak befolyásolják, mert az volt az első megjegyzései egyike, hogy vajon emelkedik-e majd a fogyatékossági összege az új dg. miatt? Elég undorító. 🤮 Utánanéztem és hamar lehűtöttem a fejét, ugyanis mivel már így is a legmagasabb összeget kapom, nem tud emelkedni. Most másképp' viselkedik, nem szólt be, amikor ma is befogtam a füleimet bizonyos hangoktól, meg megkérdezte nem baj-e, hogy szétszedte az ördöglakatjaimat és úgyhagyta? (Mert a változások is mumusok.) Sosem szokott ennyire odafigyelni, meg eddig a fülbefogásért is csesztetett, a hintázásért is, stb. Gondolom ez a csoda is 3 napig tart majd, de ne legyen igazam. Azt mondta nézzük meg az Esőembert, ő már látta, de nézzem meg én is. Meglepett ezzel is. Megnéztük és bár a főszereplő a spektrum azon végén helyezkedik el, ahol súlyosak a tünetek, de felismertünk engem jópár szokásában/működésében, ami megerősíti a doki gyanúját (meg a többiekét, akikről írtam), de ugye el kell jutnom egy szakihoz is. Megin' 2 legyet fogok ütni egycsapásra: mivel lételemem a rendszerezés, le fogom írni a kezdetektől, amiket anyám elmesélt, meg amikre én is emlékszem (sokmindenre, mivel az agyam eltesz minden részletet 😁👍), fater is emlékszik ezek szerint erre-arra (4 éves koromig velünk élt, majd 12 éves koromban visszajött és azóta is lát engem, tud visszajelzést adni), ide fogom feljegyezni azokat a dolgokat is, hátha segíteni tudok másoknak is felismerni a helyzetet. A doki is az elmondottakból rakta össze a képet, meg ugye mindabból, amit személyesen tapasztal, de a lényeg, hogy akár bebizonyosodik, akár megcáfolja a szakértő team, más érintettet is lehet, hogy diagnózishoz segítek azzal, ha megosztom a magam/környezetem tapasztalatait.
Hiányzol, Tesóm! Tarts ki! 🙏
Elvileg Pestre is megyünk majd ebben a hónapban, de hiszem, amikor megtörténik. El ne kiabáljam, továbbra sincs romlás, de a kontroll már akkor is nagyon esedékes.
3 alkalom kimaradt a terápiából, mert ugye 2 hétre a doki ment nyaralni, azután pedig én mentem volna, ezért le lett mondva az akkor esedékes ülés. Mivel az öreg válla miatt nem jutottunk el Szegedre, vissza akartam foglalni a szokásos időpontot, de akkorra már odaadta másnak a doki, így maradt ki a múltheti is, viszont ma már folytattuk a közös munkát, ma volt a 9. ülés, amin dióhéjban a következőkkel foglalkoztunk:
A racionális felem eddig azért küzdött, hogy a kezében tartsa az irányítást, mostantól viszont nehezebb feladata van: meg kell tanulnia elengedni a kormányt azon a területen, ahol talán a legszigorúbban fogta.
Tisztáztuk a dokival, hogy amikor a sírás ingerfázisa megérkezik, a védekező énrész azonnal blokkol, mert az a bevésett lemez fut nálam, hogy „ha sírsz, szánalmas vagy".
Azt mondta a mókus, hogy a racionális énrész első feladata az lesz, hogy ne nyomja és terelje el, hanem nézzen szembe ezzel a hanggal és mondja ki: ez a szégyenérzet egy régi parancs, ami azért jött létre, hogy anno megvédjen a megalázástól, büntetéstől, de most már biztonságban vagyok a szobámban és a sírás nem egyenlő a gyengeséggel.
Ránéztünk, hogy eddig a kontroll azt jelentette; nem hagyom, hogy elsodorjon a 'lavina'.
Most a kontroll azt jelenti; én (a racionális) tartom a biztonságos keretet és most önként kinyitom a 'zsilipet'.
A doki rávilágított, hogy nem az történik, hogy elveszítem az irányítást, hanem az, hogy a racionális felem engedélyt ad a tisztulásra.
Azt mondta képzeljem el, hogy a szobámban vagyok, biztonságban és kérdezte, hogy amikor a racionális oldalam ránéz a szégyenérzetre, mi az az első konkrét érv, vagy mondat, amit fel tud mutatni a védekező énrésznek a szégyen ellen? Mi az a tény, amivel a racionális énrész igazolni tudja, hogy most szabad sírni? Azt feleltem, hogy még mindig nem érzem úgy, hogy rendben volna, ezért nem tudok példát mondani. Még mindig azt érzem, hogy megszégyenülnék.
Azt reagálta, hogy pontosan ez az, amivel dolgoznunk kell, mert a védekező énrész nem logikából építkezik, hanem abból a zsigeri igazságból, hogy a múltban a sírás, vagy a sebezhetőség megszégyenüléssel, elutasítással, vagy 'veszéllyel' járt. Ezen énrész számára a megszégyenülés nem egy elvont fogalom, hanem egy valós fenyegetés. Azt mondta, hogy a sémák átírása nem ott kezdődik, hogy erőszakkal meggyőzzük magunkat az ellenkezőjéről, a kognitív munka elsőlépcsős fázisa a szégyen létjogosultságának és jelenlétének az elismerése.
Azt kérdezte, hogy amikor a szégyenérzet azonnal blokkolja a sírást, ki az a múltbéli személy, akinek a kritikáját, vagy elutasítását a védekező énrész még mindig hallja? Azt feleltem, hogy a szüleim és a nagyanyám ezek a személyek, illetve a társadalmi nyomás is itt van; azt tanultam, hogy nekünk, férfiaknak tartani kell magunkat.
Visszajelezte, hogy évtizedes szociális/családi programozásról van szó és a védekező énrészem nem azért fojt el, mert a sírás önmagában rossz dolog, hanem mert a program szerint ha egy fiú/férfi sír, az a családi és társadalmi rend felrúgása, ami büntetést, elutasítást, vagy a férfiasság 'elvesztését' vonja maga után.
A racionális oldalam azt a feladatot kapta, hogy tudatosítsa; ezek a hangok nem a jelenlegi valóságom.
Azt kérdezte a mókus, hogy melyikük hangja a leghangosabb és legszigorúbb bennem, amikor a sírhatnékot érzem? Azt válaszoltam, hogy a szülőké.
Ő azt reagálta, hogy megvan a legfőbb blokk: a szülői elvárás és a büntetéstől/elutasítástól való félelem és a racionális oldalam feladata most nem az, hogy harcoljon a szülők emlékével, hanem az, hogy meghúzza a határt a múlt és a jelen között.
Kérte, hogy a racionális részem próbálja meg megfogalmazni azt a mondatot, amivel leválasztja a szülők akkori akaratát a mostani, felnőtt életemről. Kérdezte a doki, hogy mit üzen a racionális énem a szülők belső hangjának? Azt feleltem, hogy nem lett volna joguk megszabni, hogy hogyan érezhetem magam, mert mindenkinek joga van a saját megéléseihez.
Ezen a ponton ránéztünk, hogy mit csinált a racionális részem: áthelyezte a felelősséget, átírta a szülői szabályt.
Kérdezte a mókus, hogy milyen érzés, mire mondtam neki, hogy csak az ésszel felfogásig jutottam el, érezni még nem tudom azt, hogy rendben volna elengedni magam.
Azt mondta erre, hogy rendben van, ugyanis amit korán belémkódoltak, nem lehet egyetlen mondattal, puszta akarattal azonnal 'átkapcsolni' az érzelmi szinten és az ésszel való megértés az első lépés. Ez a racionális részem munkája és most tartok ott, hogy látom a logikát, de a védekező énrészem még nem hiszi el. Szerinte jó úton haladunk, mert a sémák átírása nem megy egycsapásra, hanem egy folyamatos hídépítés az ész és az érzelem között.
Mivel ma eljutottunk az ésszel való megértésig (hogy jogom van érezni és a szülők korlátja volt a tilalom), de a test és a védekező énrész még nem tudja ezt érzelmileg átvenni, a racionális felemnek ki kell jelölnie a következő lépcsőfokot: meg kell figyelnem a héten, hogy amikor arra a mondatra gondolok, hogy „nem lett volna joguk megszabni”, reagál-e a testem akár megkönnyebbüléssel, akár a védekezés lazulásával.
A doki szerint az elméleti áttörés megszületett a racionális oldalamban, a test és az érzelmek pedig megkapták a szükséges időt a felzárkózásra.
Más:
Az ülés végén lesokkolt. Egy teljesen más témát vetett fel, nevezetesen azt, hogy látva és összevetve az eddigi mélyebb mintákat és összefüggéseket, fizikai és mentális megnyilvánulásaimat, analitikus intellektusomat, a gyerekkoromról is elmesélt viselkedésmintákat, rendszerező gondolkodásmódomat, szabályok szeretetét, a 'szivacs' memóriámat, a nulla szemkontaktust, szenzoros túlérzékenységet, stb.-t, meg hogy az érzelmeket sokszor csak logikán keresztül, ésszel tudom megközelíteni, ezek szerinte önmagukban is egy erős mintázatot rajzolnak ki amellett, amiket meséltem és ahogyan viselkedem. Azt mondta, hogy ún. magasan funkcionáló autizmusra gyanakszik nálam, de mondta, hogy ő nem adhat erről papírt, kifejezetten autizmusra szakosodott helyre kell érte mennem, viszont szerinte nagyon markánsak a jelek. Köpni-nyelni nem tudtam, egyrészt mert ugye a sírás elfojtását boncolgatjuk amúgy, szóval teljesen más az eredeti témánk és nem értettem hogy' jött ez a képbe, másrészt azonnal jött a gondolat, hogy már gyerekkoromban is pedzegette egy-két pszichodoki is, meg egy ismerős is, hogy autisztikus megnyilvánulásaim vannak, csak anyám mindig kikérte magának, így soha nem lettem kivizsgáltatva. Ezek szerint nem egy új, idegen szálról van szó, hanem egy mélyebb összefüggést hozott be a doki a képbe: a jelenleg boncolgatott téma (a sírás elfojtása) és az autizmus gyanúja ugyanarról a tőről fakad. Szerinte a magasabb funkcionális autizmussal élő emberek egy része mesterien maszkol, azaz kompenzál, próbál 'normálisan' viselkedni, beilleszkedni - amennyire tud. Azt mondta, hogy a rólam eddig kirajzolódó kép egy klasszikus, tankönyvi példa a magasabb funkcionális autizmus gyermek- és felnőttkori tüneteiről, úgyhogy kíváncsi vagyok, milyen eredményre jut majd egy autizmus specialista. A doki szerint az intellektusom és a részletorientáltságom eddig egész' jól kompenzálta a mindennapokban a nehézségeket (ezt hívják állítólag maszkolásnak), de a folyamatos alkalmazkodás fáraszt. Már az is marha nagy megkönnyebbülés, hogy van hová beilleszteni a rengeteg mozaikdarabkát, bár ahogy mondtam, gyerekkoromban is többször felvetették, csak anyám hárított, szóval nem vizsgáltatott meg célzottan. Sokkolt ma, hogy újabb doki gyanakszik ugyanarra és hogy ezek szerint megvan a magyarázat sokmindenre. Nem rossz érzés van bennem, hanem megkönnyebbülés, persze igazán majd akkor fogok, ha a specialistákból álló team is megerősíti, mert ha valóban ez a helyzet, akkor egy 35 éves, bazi nagy kérdőjel tűnik el belőlem és a környezetemben élőkből. A két téma – a sírás elfojtása és az autizmus erős gyanúja – tehát egyáltalán nem zárja ki egymást, pedig nem értettem hogy' hozta be a doki az eddigihez, de állítólag összetartoznak, mert a sírás elfojtása csak a tünet, míg az autisztikus működés, a szenzoros túlterheltség és a maszkolás az egésznek a gyökere. 'Félve' mondtam az öregnek, mire jutott a doki, de legnagyobb döbbenetemre egyből felfogta, sőt, azt mondta, hogy mindig is megvoltak/megvannak a tipikus furcsaságaim, ergo életemben először nem hárít! 😮 Magától kezdett agyalni és mondogatta, milyen voltam/vagyok és hogy neki is gyanús. Nagyot néztem, de legalább most ő is partner abban, hogy eljussak egy szakihoz, bár meglehet, hogy itt is az anyagiak befolyásolják, mert az volt az első megjegyzései egyike, hogy vajon emelkedik-e majd a fogyatékossági összege az új dg. miatt? Elég undorító. 🤮 Utánanéztem és hamar lehűtöttem a fejét, ugyanis mivel már így is a legmagasabb összeget kapom, nem tud emelkedni. Most másképp' viselkedik, nem szólt be, amikor ma is befogtam a füleimet bizonyos hangoktól, meg megkérdezte nem baj-e, hogy szétszedte az ördöglakatjaimat és úgyhagyta? (Mert a változások is mumusok.) Sosem szokott ennyire odafigyelni, meg eddig a fülbefogásért is csesztetett, a hintázásért is, stb. Gondolom ez a csoda is 3 napig tart majd, de ne legyen igazam. Azt mondta nézzük meg az Esőembert, ő már látta, de nézzem meg én is. Meglepett ezzel is. Megnéztük és bár a főszereplő a spektrum azon végén helyezkedik el, ahol súlyosak a tünetek, de felismertünk engem jópár szokásában/működésében, ami megerősíti a doki gyanúját (meg a többiekét, akikről írtam), de ugye el kell jutnom egy szakihoz is. Megin' 2 legyet fogok ütni egycsapásra: mivel lételemem a rendszerezés, le fogom írni a kezdetektől, amiket anyám elmesélt, meg amikre én is emlékszem (sokmindenre, mivel az agyam eltesz minden részletet 😁👍), fater is emlékszik ezek szerint erre-arra (4 éves koromig velünk élt, majd 12 éves koromban visszajött és azóta is lát engem, tud visszajelzést adni), ide fogom feljegyezni azokat a dolgokat is, hátha segíteni tudok másoknak is felismerni a helyzetet. A doki is az elmondottakból rakta össze a képet, meg ugye mindabból, amit személyesen tapasztal, de a lényeg, hogy akár bebizonyosodik, akár megcáfolja a szakértő team, más érintettet is lehet, hogy diagnózishoz segítek azzal, ha megosztom a magam/környezetem tapasztalatait.
Hiányzol, Tesóm! Tarts ki! 🙏