10. ülés

Mivel legutóbb behozta a képbe az autizmus gyanúját a doki, így az eddig feltárt problémákat - az elfojtott érzelmeket is – újra kellett értelmezni. Az elfojtás, a túlingerlődés, a társas helyzetekben való erős szorongás és a belső feszültség állítólag mind összefügghet azzal, ahogyan egy autista idegrendszer működik és védekezik a világ ingerei ellen, így az eddigi téma új megvilágításba került. Kérdeztem, hogy szakvélemény nélkül is továbbmehetünk ezen a vonalon? Elmagyarázta, hogy ugyan papírra nem vetheti, mivel klinikai szakpszichiáterek kompetenciája írásba adni a dg.-t, de egyrészt a téma bevonása már most segíthet megérteni mindazt, ami kiskorom óta velem történik, másrészt a működésem nem lesz más attól, hogy van-e már papír a kezemben. Mondta, hogy a szakértői vizsgálat arra való, hogy hivatalos keretet adjon, de a mindennapi megéléseim alapján több, mint valószínű az autizmus és ha annak lencséjén keresztül jobban megértem, miért fojtom el a sírást (pl. mert az elárasztódás, a szenzoros túlterhelés, vagy a társas megfeleltetési kényszer része), akkor ezt a felismerést azonnal használhatjuk a terápiában.

Ugye az előző, szegedi kikapcs'os posztban utaltam arra, hogy valami nem oké, csak nem mentem bele, mert az a poszt másról szólt. Aznap stabilabb voltam, meg volt még 1-2 jobb nap, viszont 4-5 napig nem ismertem magamra. Évtizedes sebek szakadtak fel egyszerre és az írásba adott diagnózis körüli erős szorongás is kínzott. Mármint az, hogy az nemcsak egy papír lenne, hanem annak a 30+ éves küzdelemnek a vége, hogy valaki írásban is kimondja: nem vagyok hülye, csak másképp' működöm és az a félelem, hogy fater megbízhatatlansága és az egója elveheti tőlem ezt az igazságot, nagyon erősen stresszel. A szakpszichiáter általi diagnosztikai folyamat része a szülői kikérdezés is, de mivel az öreg hol elismer dolgokat, hol pedig tagad, szépít, meg a saját egóját védi (vagy éppen a pénzügyi hasznot látja bennem, mint "zseniális író" projektben, mármint ő gondolja, hogy az vagyok és azt akarja, hogy írással meggazdagodjak, őt is kihúzva a 💩ból), így attól tartok, hogy félreviszi a szakembereket. Egész életemben félreismert, elnyomott és igazságtalan, hogy beleszóljon egy olyan folyamatba, ami az igazságomról és a felszabadulásomról szól. Mintha megint elvennék a saját hangomat és a valóságomat. Ez a dühvel vegyült tehetetlenségérzet és bizonytalanságérzet erős stresszt generál. Azt mondta a doki, hogy az öreggel való viszonyt és a szakpszichiáteri diagnózis körüli szorongást ráérek majd akkor logikusan elemezni, amikor az idegrendszerem visszatért a 'vészhelyzeti zónából'. Szerinte amikor egy nagy feszültséghullám elönt, a biológiai túlterhelésen (fények, zajok, stb.) túl az öreg jelenléte katalizátorként működhet, ezért a napokban minimalizáljam a vele való érintkezést, de mondtam neki, hogy pontosan ezt tettem pár napig és éppen azért, mert már a jelenléte is kiborított.

Pontosan az történt majd' 1 hétig, amiért mindig elfojtok: elvesztettem a kontrollt. Nemcsak a szégyenérzet, hanem az ún. "elárasztódás" elkerülése miatt is tartom magam mindig olyan görcsösen. Nagyon kellemetlen volt a dokinak elmondani, hogy megtörtem és hogy ez pontosan mit takar.

Megvizsgáltuk, hogy mik azok a dolgok, amikbe ennyire belefáradtam és visszajelezte, hogy a kiborulás mögött gyakran nemcsak egyetlen dolog áll, hanem a hosszú ideje tartó túlélőüzemmód, a megfelelési kényszer, vagy a terhek cipelése, bár ezt én is tudom magamtól. A mókus előtt egyben voltam, mert mire eljött a mai ülés, stabilizálódtam annyira, hogy ne boruljak meg annak dacára sem, hogy belementünk dolgokba. Azt mondta, nem kell megijedni attól, hogy úgy érzékeltem, elvesztettem az irányítást, mert a napokig visszatérő önkéntelen sírás sokszor a gyógyulás egyik legmélyebb stádiuma, amikor a psziché leteszi a páncélt. Az erős feszültség, a sokévnyi lenyelt düh, a maszkolás ára, a kimerültség és az öreggel kapcsolatos sebek triggerelődése - mindez egyszerre akart távozni, mert az idegrendszerem elérte a pontot, ahol nem bírja már cipelni ezeket. A doki szerint nem kell most erősnek lenni, ne küzdjek ellene, mert az csak mégtöbb energiát emészt fel. Őszintén megvallva pár napig nem is volt erőm egybenmaradni, de 4 napja újra van önkontrollom. Szerinte csoda, hogy eddig a vasszigorral egyben tudtam tartani magam, de ez a teher most szinte követeli a távozást, ezért ha legközelebb is elszakad a cérna, ne próbáljam erővel visszatartani, ne akarjak megfelelni a sztereotíp férfiképnek. Most megint úgy érzem, hogy ez nehéz feladat számomra, mert nem így nőttem fel, de van az a pont, ahol mindegy mennyire próbálkozom, nem én győzök.

Visszajelezte a mókus, hogy az elfojtás oldásán végzett munka valószínűleg most lépett a fordulópontba. A nyár óta végzett apró lépések hozták meg azt az eredményt, hogy a gát engedett és a pszichém elkezdte kiengedni azt a feszültséget, aminek a feldolgozásához eddig nem volt elég biztonságos a belső tér sem, azonban most a szervezetem felismerte: van elég kapacitásom arra, hogy szembenézzek azzal, ami eddig rejtve maradt. Most kezdődik a doki szerint a valódi, mélyebb munka és a következő időszakban a terápiás fókusz átkerül a hogyan ne fojtsak el kérdéskörről arra, hogy mi az, ami valójában fáj és hogyan tudok ezen az érzelmi hullámvasúton stabil maradni.

Kérdeztem tőle, hogy reális lehet-e az a felismerésem, hogy a hirtelen rámtörő feszültségrohamok nem minden esetben a borderlinehoz, hanem az autisztikus túlterhelődéshez (meltdown) kapcsolódnak? Azt mondta, hogy abszolút lehetséges, szóval egy újabb darabka került a helyére ebben a nagy puzzle-ben. 👍 Mondtam, hogy egy idő után mindig is elfárasztott a neurotipikus elvárásoknak való megfelelés, a folyamatos maszkolás. Még itthon is folyamatosan 'viselkedni' kellett/kell, amit nyilván nem arra értek, hogy nem verhetem szét a házat, amikor jön egy dühkitörés, hanem azonnal jön a beszólás, ha pl. befogom a füleimet bizonyos zajoktól, vagy ha jön a hintázás. Évek óta félrevonulok olyankor, amikor nem bírom visszafogni, mert túl erős a negatív/pozitív izgalom, de többször volt olyan, hogy az öreg észrevett és jött a szöveg, hogy idiótaként viselkedem. Az ember ilyenkor mit csináljon, amikor teljesen el kell nyomnia mindent, mert otthon sincs biztonság és elfogadás? Igyekszem normálisan viselkedni egész életemben, de ez marhára fárasztó. Az egésznapos szerepjáték, folyamatos kontroll, a túl sok inger elfojtása itthon is - ez mind felzabálja az energiát és néha már nincs erő a kompenzálásra.

A mókus szerint az idegrendszerem alapból másképp szűri, dolgozza fel a világ ingereit és amikor egy ilyen idegrendszer hosszú éveken át krónikus stresszben, emellett egy folyamatosan invalidáló, elnyomó környezetben él, az egy folyamatos túlélési üzemmód (még egy neurotipikusnak is), ezért ez a néhány nap nem azt jelentette, hogy gyenge vagyok, hanem azt, hogy a pohár betelt és már túl is csordult a tartalma. A szervezetem állítólag éppen egy túlterhelődési stádiumban van és próbálja levezetni azt a rengeteg felgyülemlett, lenyelt feszültséget, amit eddig a vasszigorral és a kompenzációval bent tartottam.

Visszajelezte a doki, hogy az, hogy fater képtelen hiteles képet adni rólam, mert a saját egója, szégyenérzete és a tökéletes gyerek mítosza, a kontrollmániája fontosabb neki, mint az én igazságom, az igazságtalanság. Az! 🤬 Undorító, hogy egyszerre kritizál, másrészt meg az általa vélt tehetségeimből (és majd a szakik által hivatalosan is diagnosztizált állapotból) akar hasznot húzni, egót simogatni, miközben alapvetően elutasító és továbbra sem akar megismerni.

Validálta a doki, hogy nagy teher lehet a gondolat, hogy egy olyan ember véleményétől is függ a hivatalos folyamat, aki egész életemben nem ismert meg igazán. Aki megbízhatatlan, érzelmileg elérhetetlen, nárcisztikus, aki a saját egója fényezésére, vagy éppen anyagi haszonszerzésre használná fel a gyerekét, miközben itthon alapvető toleranciát sem biztosít számára. Azt mondta, hogy a szakemberek, akik hivatalos autizmus diagnosztikával foglalkoznak, hozzá vannak szokva a narratívák szétválasztásához. Nemcsak a szülői beszámolóra hagyatkoznak, sőt; egy toxikus családi háttér, vagy egy olyan szülő esetében, aki nem tud/akar hiteles képet adni, ott a standardizált tesztek, a saját élettörténet, a kommunikációs és a viselkedésminták sokkal többet nyomnak a latba. A diagnózis az én működésemről szól, nem pedig arról, hogy az apám mit vizionál rólam a saját egója fényezésére. Remélem, hogy ez tényleg így van! Mondta a doki, hogy harminc éven keresztül élni azzal a bizonytalansággal, hogy talán velem van baj, miközben csak arról van szó, hogy egy másik 'operációs rendszerrel' futok, mint a környezetem, ez önmagában is küzdelem és most azért küzdök, hogy valaki végre hitelesen kimondja. Mondtam neki, hogy így van, ezért stresszel, hogy az öreg félrevihet mindent és a kiszolgáltatottságból már amúgy is nagyon elegem van, most pedig csak mégdühösebb vagyok, amiért a saját történetem kulcsát egy olyan ember kezébe adják, aki nem ismer. Itt jött megint az, hogy próbált megnyugtatni, hogy nem az ő szavai fognak dönteni.

Kérdezte, mennyire tudok pihenni, vagy aludni mostanában? Mondtam, hogy sokat alszom, mert nappal is órákra elalszom és mostanság éjjel sem vagyok álmatlan, olyan, mintha az alvás lenne a menedék. Azt reagálta, hogy az idegrendszerem pontosan azt teszi, amire szüksége van: lekapcsol, hogy megvédje magát. Mondta, hogy most energiára van szükség a regenerációhoz, ezért amikor csak aludnék, tegyem azt. Mondtam neki, hogy azt csinálom. Ma délután is elaludtam, de az öreg felébresztett. 😡

Az elfojtást illetően is újra megerősítést nyert, hogy a Védekező énrész azért nyomja folyamatosan a satuféket, mert tudja, hogy mi történik, ha elengedi: nem egy szolíd, megkönnyebbülést hozó könnyezés jön, hanem egy kontrollálhatatlan cunami, mert a túlterhelésgátló egy ponton már nem bírja a nyomást.

Azt kérdezte a doki, hogy ha ránézek arra a gondolatra, hogy a sírás gátlása a szégyenérzet mellett valójában egy autisztikus idegrendszer túlterhelés elleni védelme, az megkönnyebbülést hoz (hogy megvan rá magyarázat), vagy inkább újabb kérdéseket vet fel? Mondtam, hogy megértettem, miért működöm így.

Kérdezte, hogy hogyan szoktam feszültséget oldani, mire mondtam, hogy beletemetkezem a repülés világába, vagy rajzolok, vagy valami ismétlődő vizuális/fizikai ingerrel nyugtatom magam (zene ritmusával, ismétlődő mintázatok készítésével/figyelésével, hintázással, tárgyak pörgetésével, fel-alá járkálással, stb.)

Azt is megkérdezte, milyen az a fizikai, vagy szenzoros környezet a szobámban, amiben a Védekező énrész elhinné, hogy biztonságosan le lehet tenni a maszkot, mi az, amire leginkább szükségem van? Azt feleltem, hogy teljes csend és magány.

​Azt reagálta erre, hogy amíg a külvilág zaja, a szociális elvárások, vagy akár a legkisebb inger is jelen van, az idegrendszerem készenlétben áll, így érthető, hogy a teljes csend és a magány az az állapot, amiben a Racionális énrész végre felszínre kerülhet, mert senki nem figyel, senki nem vár el semmit, nincs szerep, amit játszani kellene, biztonságban vagyok.

Kérdezte, hogy amikor megvan a tökéletes csend és magány a szobámban, mi az a legelső fizikai érzet, ami azonnal jelentkezik nálam? Őszintén megmondtam, hogy fogalmam sincs, nem figyeltem meg. Azt mondta nem baj, akkor hozzuk létre a figyelmet magát.

A feladatom a következő alkalomig a csend és magány pillanatainak megélése. Amikor a szobámban vagyok és csend van, a Racionális oldalam tudatosítsa: ez a tér az enyém, itt nem kell teljesíteni.