(13.-a van, csak a blog még 12.-ét ír.)
Most, hogy itt a tavasz, kijutottam végre a ház + kert "fogságából" kb. egy hete. Persze most sem vitte túlzásba az öregem a sétát, de már annyira mehetnékem volt, hogy örültem annak a kis időnek is, amíg kint voltunk. A szociális fóbiám durva, szóval amíg nem igazán vannak körülöttünk emberek, addig jó, de amint "tömegbe" (nekem már 3 ember is az 😁) érünk, befeszülök, mint az állat és menekülnék el a helyszínről. A séta alkalmával találkoztam az Attiláékkal is (akiknek fater kiadta a pesti kérót, hogy ott lakhasson a lányuk). Eddig még sosem találkoztunk, szóval olyan lehettem számukra, mint Columbo felesége; tudták, hogy létezem, de sosem láttak. Az Attila el volt havazva, úgyhogy gyors bemutatkozás és kézfogás után ment vissza a boltba, de az Éva, a felesége kintmaradt beszélgetni. Persze jött a szokásos befeszülés. Fater még aznap visszament hozzájuk valamiért és mondta, hogy az Éva azt mondta neki, hogy "nagyon tetszettem, mert milyen szerény, kedves srác vagyok". Hajjaj, inkább szociális analfabéta. 😄 Voltunk a nagynénéméknél is aznap és mivel csak Ő, meg az unokahúgom voltak otthon, kevésbé feszengtem. Pláne miután a Klau macskája az ölembe telepedett és ezerrel dorombolt. Álomba simogattam és legalább 3× a szemem is könnybelábadt a gyönyörtől. 🥺 A fenéket vagyok ennyire szentimentális, valójában az történt, hogy a galád az orrom alá durrantgatott "szemet csípőseket" a nagy lazulásban. 😆 Azt mondták küldjem le, de eszemben sem volt emiatt elzavarni, csak röhögtem. 7.-én bográcsozásra jött össze a família a másnap esedékes Zoltán névnap alkalmából, meg az Ildié is össze lett vele vonva, mert pont a névnapján kellett visszarepülnie Németországba. Meglepő mód' meghívott engem is, fater is mondta, hogy legalább kimozdulok, szóval gondoltam oké. 11-en voltunk és hiába a próbálkozás, most is képtelen voltam kapcsolódni. Igaz, hogy a hibádzó szociális készségeimen felül vannak rossz tapasztalataim is a rokonokkal, de most tényleg nem volt velem elutasító, vagy bunkó egyikük sem, sőt, meglepő mód' akarták, hogy ott legyek, mégis ezerrel szorongtam és nem voltam képes beülni a csapatba. Fater odajött és elkezdett magyarázni, hogy hogy' viselkedem, de emlékeztettem, hogy már az óvodában is mindig félrevonultam, úgyhogy nem arról van szó, hogy bunkó vagyok szándékosan, próbálkozom, hiszen átmentem. Talán felfogta, mert aztán nem csesztetett. Szégyelli nemcsak idegenek, hanem a család előtt is, hogy bizonyos dolgokkal kapcsolatban nem úgy működöm, ahogyan elvileg kéne. Amikor ment ki a teraszról a kertbe, egyik alkalommal a nagy hévben elbotlott valamiben és kishíján kizúgott, vitte magával a szigetelőponyvát is. 😄 Ezen mindenki röhögött, én is, így egy pillanatra engedett az a feszült állapot. Ott volt ugye a 3 gyerek is, közülük a Zolié hiperaktív, szóval ezerrel pörgött, aztán a fűben lenyomott egy Bomfunk Mc - Freestyler féle breaket 😁, mert nem kapott csokit kaja előtt. Fater egy idő után azt mondta a famíliának, hogy elfáradtam, úgyhogy hazahoz. El is indultunk. Mondtam neki, hogy nem kéne mindig kamuzni, mert egyrészt gáz, másrészt sosem fognak megérteni, ha nem tudják miért viselkedem "furcsán" (ezt mondogatja óvodáskorom óta mindenhol, mindenki, beleértve a családot is). Megint megpróbáltam leküzdeni magam és most a család is normális volt, mert nem volt az eddigi levegőnek nézés, vagy kiröhögés, hanem próbáltak bevonni, de továbbra sem ment. Elég hamar menekülhetnékem lett a nyüzsgés miatt is, meg sokan voltunk. Az öreg visszament, én itthon befűtöttem, kajáltam, aztán csak próbáltam ellazulni az immár "biztonságos" (mert ismerős) közegben. Ő fél 9 körül ért haza és mondta, hogy baromira hideg volt, úgyhogy az Ildi elhozta kocsival, szóval jobb, hogy én már nem voltam kint a Raynaud miatt. Na, de a lényeg, hogy végre kiszabadultam a sok fal közül, csak ez a "szociális defekt" ne lenne.Végre lett hűtőnk is, nem tudom hány év után. 🙄 Az Ilditől lett elhozva, csak az a baj, hogy ahogy használaton kívül állt, csukva tartották az ajtaját és penészes lett belül egy része. Olyan a kialakítása a belsejének, hogy nem lehet kivenni belőle alulról a rácsot és az alatt telepedett meg a penész, szóval hiába került ide, használni még nem lehet, amíg ki nincs irtva belőle a szutyok. Persze fater nem volt ott, amikor fel lett rakva a kocsira, mert annyi esze nem volt, hogy megnézze mit hozat el, ezért csak itthon derült ki számunkra, hogy dzsuvás belül. Muszáj mostmár, hogy legyen hűtő, mert egyrészt alap dolog jobb helyeken, másrészt a folyosón sem lehet tárolni a hűtendő cuccokat, mert nincs már annyira hideg ott sem.
Történt tegnapelőtt este egy vicces dolog is, egy játékkutya ölt meg kishíján. 🤣
Mivel az Ildi ugye nincs már itt, de az unokahúgomnak be kellett mennie a kórházba a Rékával és egy éjszakát ott tölteni, valakinek vigyázni kellett a Kittire. Mivel a Zoliéknál állítólag beteg lett a gyerek, oda nem akarta vinni, így maradtunk mi, de ugye itt nem lehet senkit elszállásolni a körülmények miatt, úgyhogy mi mentünk hozzájuk. Éjszaka szokás szerint ébresztett a szükség, úgyhogy félkómásan elindultam meglátogatni a porcelánt. Gyanútlanul, meg a félig alvó állapotomban botorkálok a budi felé, amikor egyszercsak megszólal egy hang a sötétben: "KUKUCS, LÁTLAK!" Hirtelen má' nemcsak sárgáznom kellett. 😜 Persze kapcsoltam, hogy valami játék dumált (mindig szét vannak dobálva a házban), de abban a másodpercben csak a 💩 fagyott belém a hirtelen, váratlan hangtól, meg hogy a sötétben ilyet szól: "látlak". Anyád! 😄 Reggel a Kitti mondta, hogy egy játékkutya volt az és azért szólalt meg, mert érzékeli a mozgást. Jót röhögött az öreg is. Erről eszembejutott, amikor saját magammal csesztem ki, gyerekként. Állandó vita tárgya volt nálunk is a nem pakolás és még a "jön a zsákos ember és elviszi a játékaitokat más gyerekeknek!" szöveg sem mindig hatott. A Lego-kockás, csupasz talpas akupunktúrás kezelés is megvolt párszor az egész családnak hol a húgom jóvoltából, hol az enyémből, aztán egyszer éjszaka, vagy hajnalban korcsolyáztam egyet. 😄 Szintén slagolni indultam, amikor is valahol az egyik autómra léptem, ami megindult a talpam alatt. Nemsok híja volt, hogy hanyattvágjam magam, de ez a jobbik eset volt, mert ha anyám lép rá és netán zakózik is egyet, a kisautókkal vert volna agyon. 😄
Szokásos állapotkövető rizsa, mert van egy kis változás itt-ott:
El ne kiabáljam, azóta sincsenek görcsrohamok. A neuropátia pár napig durvult, főleg éjszakánként, úgyhogy gyógyszer nélkül a tapétát kapartam volna, ha lenne tapétánk, de annak hiányában maradt a fal, viszont a bogyóval vissza tudtam aludni. Kivéve, amikor nem, de szerencsére csak 1× nem hatott. Azóta is vissza-visszatér a fájdalom hol enyhén, hol erősebben, hol pedig olyan szinten, hogy bogyó nélkül nem lehet elviselni. A ketyegőm mostanság megint jobban produkálja magát, valamelyik éjjel 140-es tempót nyomatott (lemértem), arra ébredtem, hogy izzadok, mint egy ló, légszomjam van és hallottam a fejemben is a dübörgést. Az hagyján, hogy a legkisebb terhelést sem bírja, de hogy fektemben, alvás alatt így bepörögjön, az komoly. Tegnap is egész nap rohangált, pedig leginkább feküdtem, meg volt pár fibrilláció és erős bedobbanások is. Itt van megint az izomgyengeség is a tagjaimban, nem erősen, de észrevehető időnként. A lábaim fájnak egy ideje, érzetre olyan, mintha megsérültek volna, de nem történt velük semmi. Leszámítva a sípcsontomat, amivel tegnap levettem az ágy sarkát, mert hamarabb fordultam be, mint kellett volna. 😄 Na, de a lábujjak-lábfej-boka trió nem kapott ütést, mégis fájnak, kezdve az egyik, aztán mostmár mindkét lábon. Terhelésre nyilván fokozódik a fájdalom, bár pár napja javult és a bal lábfejemről eltűnt az indokolatlan véraláfutás. Történt egy kicsi romlás is, de annak mibenlétét nem részletezem itt. 😁 Valószínűleg csak a tavaszodással járó markánsabb változások okozzák ezeket a dolgokat (leszámítva azt a romlást), de feljegyeztem, hogy legyen viszonyítási alapom, ha kell később. Áprilisban amúgy is megyek kontrollra, szóval kiderül, hogy mi újság.
Történt tegnap este egy meglepő dolog is, aminek talán jelentősége van, csak még azt nem tudom, hogy visszafejlődést, vagy fejlődést jelent. Az Anyám közel 20 éves koromban halt meg, szóval idén lesz 15. éve, így azt gondolhatná az ember, hogy túl vagyok rajta. Én is azt hittem, mert egyrészt azóta nyugi volt, másrészt amikor elment, akkor sem gyászoltam "rendesen". Egyrészt valami le is bénított, másrészt előjött belőlem az ösztön, hogy a húgomnak támasz legyek. Az öregemnek látszólag nem kellett istápolás, de nyilván ő is úgy működött, hogy talpon kell maradnia maga miatt is, meg miattunk is, úgyhogy nem zuhant össze, legalábbis nem mutatta ki. Számomra ez is egy példa volt arra, hogy ki kell bírni, ki lehet bírni, csak nagyon össze kell szorítani a fogaimat. Azt akarom csak kihozni ebből, hogy valójában sosem tudtam beleengedni magam a veszteség és aztán az elengedés érzésébe, mert hol a pszichém, hol a szerepek akadályozták meg, így valószínűleg ez az egész "ügy" nyitva van máig és én nem is tudtam, mert nem érzékeltem. (Gondolom itt is valami védekezőmechanizmus dolgozik.) Pár nappal ezelőtt előkerült a szatyor, amiben a cuccai voltak, amiket a kórházban megkaptunk és azóta érintetlenül maradt. Az egyik szekrényben volt és nem tudtuk, hogy berágta magát a patkány, pár napja kerestem ott valamit és akkor vettem észre a károkat, beleértve azt a szatyrot is. Mivel összepiszkították és cafatokra rágták a tartalmát, ki kellett dobnom úgy, ahogy volt. Iszonyúan dühös lettem, káromkodtam és rossz érzés volt, de nem gondoltam, hogy mélyebbre ment a dolog, mint ahogy akkor kinézett. Napok óta visszatérő letargikus hangulat talált meg, de szokásom szerint tereltem a figyelmemet, meg fogalmam sem volt mi bajom van, csak éreztem, hogy valami nagyon nem jó, valami feszít. Tegnap ez felerősödött, persze még akkor sem tudtam mi a fene van, de szokásos módon nem foglalkoztam vele, elkezdtem másra figyelni. Erőszakosan próbált leuralni a (szó szerint) gyászos hangulat és ugyan egymás ellen csatáztunk, valahogy mindig visszatért, nem akart ereszteni. Ugye mindig vasszigorral tartom magam, most meg főleg az volt bennem, hogy ok nélkül (akkor még ugye nem tudtam mi van) szétesni még annál is gázabb volna, mint amennyire amúgy, szóval tovább próbálkoztam egybenmaradni, figyelmet terelni. Elkezdtem zenét hallgatni, de attól rosszabb lett, pedig nem szomorúakat hallgattam, hülyeség is lenne, hiszen a cél pont az, hogy az ember jobban legyen. Nem értettem mi a búbánat van velem, mi ez a mély szomorúság, mi ez a szó szerint gyászos hangulat, mintha meghalt volna valaki és mi ez a bűntudat, amikor semmit sem követtem el? Nem értettem és próbáltam továbbra is terelni a figyelmemet, persze ugyancsak nemsokáig hagyta az az erőszakosan tolakodó érzelemkavalkád. Gondoltam, na Arnold, most intesz búcsút a maradék 2 agysejtednek, meghülyültél teljesen. Aztán egy következő "hulláma" erősebb volt annak a valaminek, nagyon határozottan éreztem a veszteséget, a bűntudatot és önkéntelenül sírni kezdtem. Nem nagyon, de próbáltam abban a szolíd verzióban sem tenni, csakhogy a csúcsra járatott önkontrollon is áttörte magát az az erőszakosan felszínre igyekvő érzelemkeverék, vagy minek nevezzem és nem tudtam teljesen behúzni a féket. Akkor esett le: talán a másfél évtizede belémkonzerválódott fájdalom döntött úgy, hogy a felszínre küzdi magát, ehhez pedig az kellett neki, hogy lássam az Anyámból ittmaradt utolsó dolgokat tönkretéve és ki kelljen dobnom a fertőző patkányürülék miatt, ami fokozta a rossz érzést, mert olyan volt, mintha őt is eldobtam volna magamtól. 🙁 Mekkora emeletes baromság, hiszen ez nincs így, de ezt csak az eszem fogja fel, belül valamit felforgatott. Nyilván mindazt, ami eddig ott lapult mélyen eltemetve, bár még mindig ott lehet a blokk nagyrésze. Dühös is vagyok, mert nem voltam bent nála minden lehetséges alkalommal. Amikor megtudtuk mekkora a baj, akkor persze mentem minden lehetőségnél, de az összesnél kellett volna! Dühös vagyok, mert talán még élne, ha a szteroidról nem hirtelen állítják le és a másik kórházba átkerül. Oké, hogy a szíve vitte el, de biztosan nem használt neki az a sokk sem, amit az elvonási tünetek okoztak. Na, de hiába dühöngök már. Visszatérve a tönkretett és kényszerűen kidobott holmikra: talán nem az az igazi ok, az csak a kanóc volt a bombán (bár annak nem nevezhetem, mert nem robbantam). Nem tudom miért épp' ez volt az, meg miért így 15 év után és hogy normális-e, vagy tényleg érik a gumiszoba. Sokminden van bennem ugyanígy elraktározódva mélyre, de remélhetőleg azok maradnak is ott. Váltakozik a hiányérzet és a "semmit nem érzek". Őrület, hogy több, mint 10 évig nem éreztem semmit, most meg igen. Jogos kérdés, hogy eddig ez hogy' maradt rejtve a pszichodokik előtt? Úgy, hogy nem beszéltem róla, legalábbis nekik is azt mondtam, hogy már jól vagyok, mert én is azt hittem, mivel semmit nem éreztem. Amikor meghalt, akkor faterom és húgom összetörtek ott helyben a kórházban, én meg csak bénultan lézengtem. Nekem csak otthon esett le a tantusz és akkor engem is földhözcsapott, de aztán ki is üresedtem, meg ahogy már írtam, felelősséget éreztem a húgom iránt, meg azért az öreg miatt is egyben akartam lenni, úgyhogy ha épp' nem az üresség tartott egyben, akkor én nem engedtem magam szétesni. Persze van az a pont, ahol hiába a tudatosan alkalmazott önkontroll, de annyira üres lettem, hogy ha néha rezgett is a léc, tudtam magam tartani. Ekkor jött egy többhónapos bénultság, meg elszakadások a valóságtól és olyan őrjítő volt, hogy magam mentem dokihoz, hogy csináljon velem valamit, mert megtébolyodom. Csinált. Nem tudom mit és hogyan, de feloldott belül és akkor jött mégegy kör kiakadás, aztán azóta sem - ennek 15 éve. Pontosan ez és a semmit sem érzés hitette el velem, hogy rendben vagyok. Na, majd kiderül, hogy most zártam-e le, vagy a lezárást majd ezután kell elsajátítanom. Bár, nem elemi erővel tört rám a keserűség, úgyhogy valamilyen mértékű feldolgozás azért biztosan történt - vagy továbbra is le van kapcsolva bennem valami. Fene tudja, mi van most.
Történt tegnapelőtt este egy vicces dolog is, egy játékkutya ölt meg kishíján. 🤣
Mivel az Ildi ugye nincs már itt, de az unokahúgomnak be kellett mennie a kórházba a Rékával és egy éjszakát ott tölteni, valakinek vigyázni kellett a Kittire. Mivel a Zoliéknál állítólag beteg lett a gyerek, oda nem akarta vinni, így maradtunk mi, de ugye itt nem lehet senkit elszállásolni a körülmények miatt, úgyhogy mi mentünk hozzájuk. Éjszaka szokás szerint ébresztett a szükség, úgyhogy félkómásan elindultam meglátogatni a porcelánt. Gyanútlanul, meg a félig alvó állapotomban botorkálok a budi felé, amikor egyszercsak megszólal egy hang a sötétben: "KUKUCS, LÁTLAK!" Hirtelen má' nemcsak sárgáznom kellett. 😜 Persze kapcsoltam, hogy valami játék dumált (mindig szét vannak dobálva a házban), de abban a másodpercben csak a 💩 fagyott belém a hirtelen, váratlan hangtól, meg hogy a sötétben ilyet szól: "látlak". Anyád! 😄 Reggel a Kitti mondta, hogy egy játékkutya volt az és azért szólalt meg, mert érzékeli a mozgást. Jót röhögött az öreg is. Erről eszembejutott, amikor saját magammal csesztem ki, gyerekként. Állandó vita tárgya volt nálunk is a nem pakolás és még a "jön a zsákos ember és elviszi a játékaitokat más gyerekeknek!" szöveg sem mindig hatott. A Lego-kockás, csupasz talpas akupunktúrás kezelés is megvolt párszor az egész családnak hol a húgom jóvoltából, hol az enyémből, aztán egyszer éjszaka, vagy hajnalban korcsolyáztam egyet. 😄 Szintén slagolni indultam, amikor is valahol az egyik autómra léptem, ami megindult a talpam alatt. Nemsok híja volt, hogy hanyattvágjam magam, de ez a jobbik eset volt, mert ha anyám lép rá és netán zakózik is egyet, a kisautókkal vert volna agyon. 😄
Szokásos állapotkövető rizsa, mert van egy kis változás itt-ott:
El ne kiabáljam, azóta sincsenek görcsrohamok. A neuropátia pár napig durvult, főleg éjszakánként, úgyhogy gyógyszer nélkül a tapétát kapartam volna, ha lenne tapétánk, de annak hiányában maradt a fal, viszont a bogyóval vissza tudtam aludni. Kivéve, amikor nem, de szerencsére csak 1× nem hatott. Azóta is vissza-visszatér a fájdalom hol enyhén, hol erősebben, hol pedig olyan szinten, hogy bogyó nélkül nem lehet elviselni. A ketyegőm mostanság megint jobban produkálja magát, valamelyik éjjel 140-es tempót nyomatott (lemértem), arra ébredtem, hogy izzadok, mint egy ló, légszomjam van és hallottam a fejemben is a dübörgést. Az hagyján, hogy a legkisebb terhelést sem bírja, de hogy fektemben, alvás alatt így bepörögjön, az komoly. Tegnap is egész nap rohangált, pedig leginkább feküdtem, meg volt pár fibrilláció és erős bedobbanások is. Itt van megint az izomgyengeség is a tagjaimban, nem erősen, de észrevehető időnként. A lábaim fájnak egy ideje, érzetre olyan, mintha megsérültek volna, de nem történt velük semmi. Leszámítva a sípcsontomat, amivel tegnap levettem az ágy sarkát, mert hamarabb fordultam be, mint kellett volna. 😄 Na, de a lábujjak-lábfej-boka trió nem kapott ütést, mégis fájnak, kezdve az egyik, aztán mostmár mindkét lábon. Terhelésre nyilván fokozódik a fájdalom, bár pár napja javult és a bal lábfejemről eltűnt az indokolatlan véraláfutás. Történt egy kicsi romlás is, de annak mibenlétét nem részletezem itt. 😁 Valószínűleg csak a tavaszodással járó markánsabb változások okozzák ezeket a dolgokat (leszámítva azt a romlást), de feljegyeztem, hogy legyen viszonyítási alapom, ha kell később. Áprilisban amúgy is megyek kontrollra, szóval kiderül, hogy mi újság.
Történt tegnap este egy meglepő dolog is, aminek talán jelentősége van, csak még azt nem tudom, hogy visszafejlődést, vagy fejlődést jelent. Az Anyám közel 20 éves koromban halt meg, szóval idén lesz 15. éve, így azt gondolhatná az ember, hogy túl vagyok rajta. Én is azt hittem, mert egyrészt azóta nyugi volt, másrészt amikor elment, akkor sem gyászoltam "rendesen". Egyrészt valami le is bénított, másrészt előjött belőlem az ösztön, hogy a húgomnak támasz legyek. Az öregemnek látszólag nem kellett istápolás, de nyilván ő is úgy működött, hogy talpon kell maradnia maga miatt is, meg miattunk is, úgyhogy nem zuhant össze, legalábbis nem mutatta ki. Számomra ez is egy példa volt arra, hogy ki kell bírni, ki lehet bírni, csak nagyon össze kell szorítani a fogaimat. Azt akarom csak kihozni ebből, hogy valójában sosem tudtam beleengedni magam a veszteség és aztán az elengedés érzésébe, mert hol a pszichém, hol a szerepek akadályozták meg, így valószínűleg ez az egész "ügy" nyitva van máig és én nem is tudtam, mert nem érzékeltem. (Gondolom itt is valami védekezőmechanizmus dolgozik.) Pár nappal ezelőtt előkerült a szatyor, amiben a cuccai voltak, amiket a kórházban megkaptunk és azóta érintetlenül maradt. Az egyik szekrényben volt és nem tudtuk, hogy berágta magát a patkány, pár napja kerestem ott valamit és akkor vettem észre a károkat, beleértve azt a szatyrot is. Mivel összepiszkították és cafatokra rágták a tartalmát, ki kellett dobnom úgy, ahogy volt. Iszonyúan dühös lettem, káromkodtam és rossz érzés volt, de nem gondoltam, hogy mélyebbre ment a dolog, mint ahogy akkor kinézett. Napok óta visszatérő letargikus hangulat talált meg, de szokásom szerint tereltem a figyelmemet, meg fogalmam sem volt mi bajom van, csak éreztem, hogy valami nagyon nem jó, valami feszít. Tegnap ez felerősödött, persze még akkor sem tudtam mi a fene van, de szokásos módon nem foglalkoztam vele, elkezdtem másra figyelni. Erőszakosan próbált leuralni a (szó szerint) gyászos hangulat és ugyan egymás ellen csatáztunk, valahogy mindig visszatért, nem akart ereszteni. Ugye mindig vasszigorral tartom magam, most meg főleg az volt bennem, hogy ok nélkül (akkor még ugye nem tudtam mi van) szétesni még annál is gázabb volna, mint amennyire amúgy, szóval tovább próbálkoztam egybenmaradni, figyelmet terelni. Elkezdtem zenét hallgatni, de attól rosszabb lett, pedig nem szomorúakat hallgattam, hülyeség is lenne, hiszen a cél pont az, hogy az ember jobban legyen. Nem értettem mi a búbánat van velem, mi ez a mély szomorúság, mi ez a szó szerint gyászos hangulat, mintha meghalt volna valaki és mi ez a bűntudat, amikor semmit sem követtem el? Nem értettem és próbáltam továbbra is terelni a figyelmemet, persze ugyancsak nemsokáig hagyta az az erőszakosan tolakodó érzelemkavalkád. Gondoltam, na Arnold, most intesz búcsút a maradék 2 agysejtednek, meghülyültél teljesen. Aztán egy következő "hulláma" erősebb volt annak a valaminek, nagyon határozottan éreztem a veszteséget, a bűntudatot és önkéntelenül sírni kezdtem. Nem nagyon, de próbáltam abban a szolíd verzióban sem tenni, csakhogy a csúcsra járatott önkontrollon is áttörte magát az az erőszakosan felszínre igyekvő érzelemkeverék, vagy minek nevezzem és nem tudtam teljesen behúzni a féket. Akkor esett le: talán a másfél évtizede belémkonzerválódott fájdalom döntött úgy, hogy a felszínre küzdi magát, ehhez pedig az kellett neki, hogy lássam az Anyámból ittmaradt utolsó dolgokat tönkretéve és ki kelljen dobnom a fertőző patkányürülék miatt, ami fokozta a rossz érzést, mert olyan volt, mintha őt is eldobtam volna magamtól. 🙁 Mekkora emeletes baromság, hiszen ez nincs így, de ezt csak az eszem fogja fel, belül valamit felforgatott. Nyilván mindazt, ami eddig ott lapult mélyen eltemetve, bár még mindig ott lehet a blokk nagyrésze. Dühös is vagyok, mert nem voltam bent nála minden lehetséges alkalommal. Amikor megtudtuk mekkora a baj, akkor persze mentem minden lehetőségnél, de az összesnél kellett volna! Dühös vagyok, mert talán még élne, ha a szteroidról nem hirtelen állítják le és a másik kórházba átkerül. Oké, hogy a szíve vitte el, de biztosan nem használt neki az a sokk sem, amit az elvonási tünetek okoztak. Na, de hiába dühöngök már. Visszatérve a tönkretett és kényszerűen kidobott holmikra: talán nem az az igazi ok, az csak a kanóc volt a bombán (bár annak nem nevezhetem, mert nem robbantam). Nem tudom miért épp' ez volt az, meg miért így 15 év után és hogy normális-e, vagy tényleg érik a gumiszoba. Sokminden van bennem ugyanígy elraktározódva mélyre, de remélhetőleg azok maradnak is ott. Váltakozik a hiányérzet és a "semmit nem érzek". Őrület, hogy több, mint 10 évig nem éreztem semmit, most meg igen. Jogos kérdés, hogy eddig ez hogy' maradt rejtve a pszichodokik előtt? Úgy, hogy nem beszéltem róla, legalábbis nekik is azt mondtam, hogy már jól vagyok, mert én is azt hittem, mivel semmit nem éreztem. Amikor meghalt, akkor faterom és húgom összetörtek ott helyben a kórházban, én meg csak bénultan lézengtem. Nekem csak otthon esett le a tantusz és akkor engem is földhözcsapott, de aztán ki is üresedtem, meg ahogy már írtam, felelősséget éreztem a húgom iránt, meg azért az öreg miatt is egyben akartam lenni, úgyhogy ha épp' nem az üresség tartott egyben, akkor én nem engedtem magam szétesni. Persze van az a pont, ahol hiába a tudatosan alkalmazott önkontroll, de annyira üres lettem, hogy ha néha rezgett is a léc, tudtam magam tartani. Ekkor jött egy többhónapos bénultság, meg elszakadások a valóságtól és olyan őrjítő volt, hogy magam mentem dokihoz, hogy csináljon velem valamit, mert megtébolyodom. Csinált. Nem tudom mit és hogyan, de feloldott belül és akkor jött mégegy kör kiakadás, aztán azóta sem - ennek 15 éve. Pontosan ez és a semmit sem érzés hitette el velem, hogy rendben vagyok. Na, majd kiderül, hogy most zártam-e le, vagy a lezárást majd ezután kell elsajátítanom. Bár, nem elemi erővel tört rám a keserűség, úgyhogy valamilyen mértékű feldolgozás azért biztosan történt - vagy továbbra is le van kapcsolva bennem valami. Fene tudja, mi van most.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése